Parti Nagy Lajos: Napszállat (nyugat)

Egy asszony rőtegér kalapban,
és görbe tű van szúrval abban,
akár egy képes, régi lapban,
léptet fakón a rőt kalapban,
s habár a végső bogra vár rég,
madzagja kis csokorra jár még,
két szemében két kurta nyárvég,
szalámivégben szalmiák ég.
Mint villanyújság er-betűje,
kigyullad olcsó, görbe tűje
az elefántláb alkonyatban,
menet mani- és pedikűrre
egy vérlakk cukrászdába ül be
habra, de ólom úszik abban.

Gere István: Az utolsó vendég

Egy kurva kavicsot nem találni
ebben a körülaszfaltozott
mogorva világban,
hogy ledobjam vele
a huhogó baglyot az ágról.
Végül az elemlámpát
feléje hajítom,
de szeme se rebben a dögnek.

Fruska beteg nagyon,
s téged hallgat
ágyában éjjel
te konok, ronda madár.

Bozó Lake Norbert: Séta

Röpke, idétlen történés
mikor adom szívem, szájon át.
Csak csönd és
lezárom a zongorát.
Ujjam rajta porba vés
kortyolom a múlt borát,
hogy egy név és szenvedés
ne érjen a szíven át -
ajkamon a feledés.

Sík Sándor: A hűséges hűtlenségről

A szemem sokszor hűtelen.
sokszor az idegenbe téved.
Pedig tudom: Te vagy az Élet,
Te vagy a Szerelem.

De lásd, Te messze vagy,
akkor is, mikor beszélek veled,
akkor is, mikor megérintelek,
akkor is, mikor a kezem fogod.
És olyan szédítő a forgatag!
És látod, szerteszét körültem
olyan sok égő tűz lobog!
Ó, én erősen tartalak,
de hogyha néha megszédülten
megroskadok és megcsuklik a lábam,
s megperzselem az ujjamat,
nem, nem az ujjamat, a lelkemet,
úgy-e tudod, hogy az nem én vagyok?
Hogy én akkor is, ott, az éjszakában,
amely rámhull és eltemet,
akkor is, mikor elsodornak
és visznek haragos habok,
úgy-e Te tudod, hogy mindez hiában,
hogy én akkor is a tied vagyok?

Mert látod, én nagyon,
nagyon szeretnék,
én fogom a kezed,
de a szemem, a két szemem
még nem egészen a tied,
mert nem egészen enyimek még.
Tudod, ha csak egy szemem lenne!
És másfelé nem nézne sohasem,
csak befelé, befelé mindig!
És mindig a Te arcod égne benne!

De így, látod, százfelől hintik
a sugarat rám emésztő tüzek,
s két szememben, e két gonosz tükörben
száz csillanó csillagra törten
táncolnak és tündöklenek.
És százfelé húznak, cibálnak
sodró szelei a világnak,
és én százfelé szakadok,
de az nem én vagyok.

És tudom: én vagyok a vétkes,
az én hívságos két szemem.
Lásd, épp ez az, ami a lelkemen
ilyenkor marcangolva tépdes.
Betegje, rabja én e rossz szemeknek,
tudom, hogy csak téged szeretlek,
s tudom, hogy bántalak.
Lásd, ez nagyon kegyetlen gondolat.
És rám talál a tüzeken keresztül
és kemény karmait lelkembe ássa.

És nem tudok gondolni másra:
ilyenkor szüntelen rád gondolok.

Akkor vagyok a tied mindenestül,
amikor hűtelen vagyok.

Varró Dániel: Beszeptemberült kedves gyerekek

Ki farát egész nyáron csak vakarta,
és feszt moziba járt meg aquaparkba,
no, annak mondom, nincsen több gagyi,
tévénézés, hassüttetés, fagyi,
a strandon nem lehet tovább időzni,
mert véget ért a nyár, és itt az ősz, ni.
Beszeptemberült kedves gyerekek,
ideje megvenni az iskolaszereket.
Na most, hogy mit meg hogy, ez az,
amin lendít e magazin elég sokat,
hogy segítse az iskolásokat.
Megmutat nektek mindent, mi ma dívik,
komputertől az elefántradírig,
a modernt is, nemcsak a hagyományost,
mert új idők járnak már nagyon ám most.
Nem úgy van ám, hogy az ember csak
rábízza magát az Ápiszra,
vesz rajztáblát, pár hurkapálcikát,
és ha mamád a bolton átcibált,
hát akkor már minden feltétel adva,
és be lehet ülni az iskolapadba.
Például kell lenni gépnek, számítónak,
manapság állítólag.
Nem ám füzetek, tollak
(amik régen elegek voltak)!
Aztán, ha mindent jól összegyűjtött a markod,
még be kell rendezni az iskolasarkot.

Móritz Mátyás: Már csak

már csak a celofán alatt dohos pogácsa
már csak a pezsgő híg ködbe mállott
utcalámpák az aprópénzből váltott
utolsó blokk a rendőr jótanácsa

Már csak a bőr és ruhacafatok szaga
már csak a kérdések, mennyi még, ki ápol
már csak mint az élet kitömött farkasa
kit a halál rángat ki meleg zugából.

Már csak az égnek verselő teliholdja
megbújva aludni, mint egy szürke állat
már csak hogy kevés vágyamat is eloltsa
már csak hogy rá gondolok megtűrve nálad.

Már csak cipőre hulló cigarettavég
hétvégi lézengés embertársak között
már csak mint a padon őszöreg nénikék.

Már csak felsóhajtva, hogy eltűnt ez a nyár
már csak hogy azt kérdezik: hozzánk mi közöd
már csak mint öreg, eltiport szarvasbogár.

Dsida Jenő: Pillanatfelvételek az életből

Van, aki elmegy,
van, aki itt marad.

A haladó nevet,
a haladó feled,
ha nincs is kézbe kéz.

Az ittmaradó ír,
és néha-néha sír,
és néha messze néz…

A mese vége mégis
örök-szomorú, szent-egy:

van, aki itt marad,
van, aki elmegy - -

Kosztolányi Dezső: Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most

Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
legyen tiéd örökre az egész.
Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
itt van neked az epe és a méz.
Ez itt a keserű s ez itt az édes,
ez a fekete és ez a fehér,
ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
ez itt a méreg és ez a kenyér.
Tejet adok, de hozzá szörnyü vért is,
ölelni lágyan és birkózni kart,
és harcot is, hogy harcolj csakazértis,
a rózsa mellett ott legyen a kard.
Van még néhány elhányt és csonka holmi,
egy kis verőfény és egy-két kacaj,
viaskodó kedv, várat ostromolni,
és végezetre egy nagy, tompa jaj.
Iker ajándékot veszel örökbe,
oly ember-ízű és oly felemás,
de ember adta, nem telt néki többre,
eget ne vívj, mély kútakat ne áss.
Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
s koldus apád most tétovázva áll,
mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
és a baljában ott van a halál.

Balla D. Károly: Csak

nem szikla
csak kövek
nem Ige
csak szöveg
nem rokokó
hanem giccs
úgysegélj helyett
segíts

nem otthon
csak szállás
nem bánat
csak bánás
nem éget
csak ragyog
nem kínoz
csak sajog

nem kényszer
csak szokásból
nem örökmécs
csak gázspór
nem torzó
mert nyomorék
szárnyak helyett
buborék

nem stigma
csak piszok
nem átok
csak szitok
nem megrendít
csak hiszed
nem kereszt
csak viszed

nem ítélet
csak rossz vád
Isten helyett
az ostyát

Radnóti Miklós: Június

Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derüs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testü nagy szitakötő.

Baranyi Ferenc: Mindkettő emberül

Szeretlek. Tőlem el ne várd
szokott módját a széptevésnek,
téged aláznának meg a
bókká butított esküvések,
mért mondjam: csodaszép a szád,
mikor csak oly szép, mint az átlag,
te is tudod: az úgyse vagy,
akinek vágyra gyúlva látlak.
Egérfogáshoz épp elég
egy csöpp szalonna - macska sem kell,
cincogó lányokat szokás
lábról levenni közhelyekkel,
az ő receptjük ismerős:
célzás ruhára, hajra, gyengéd
figyelmességek közt nehány
jól időzített szemtelenség -
ez csapda csak s nem taktika,
nem bámulat, de szánalom kél
az áldozat iránt, kiért
fölös hűhó a macskafortély,
mikor csak bársony bőrödért,
s csodás ívű szádért dícsérlek:
arcod ne fesse hálapír,
Inkább haragpiros önérzet.
Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak ítél,
fizesse értem meg az árat,
nászunk legyen ellenfelek
vívás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettő emberül kiállta,
amikor már nem érdekes
ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:
kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

Tóth Árpád: A lelkem fáj…

A lelkem fáj… Isten ne adja,
hogy most belém szeressen egy leány.
Úgy vágyom egy puha ajakra,
sovárabb soh’se lehettem talán -
oly jó volna… Pihenni vágyom.
Csak két ringató kart találnék.
Egy perzselő iszonyu nyáron
jön minden árnyék…

A lelkem fáj… Isten ne adja…
Jaj volna, hogyha most találna rám.
Bár volna jó, egyszerü fajta,
egy senki, egy nyugodt leány.
Bár senki volna… ha enyém volna…
Oly beteg hő tüzel szemembe…
Itt hagyna, jaj… vagy ő is bús
valaki lenne…

Gyurkovics Tibor: Nyári szerelem

Az emberi mozdulatokból
fölépített közös falak
és üres mosolyok törékeny
ráncai közt is védd magad,

a vállak üvegpalotája
mögött a lélek idegen,
ha betörik az ölelésben
karcol és sért minden elem.

A forró homokon hevernek
a tagjaink, mint az arany,
de oroszlánok és szerelmek
között mindenki maga van.

Külön a homok, a homokszem,
külön a test, külön az arc,
külön a jobb, a bal, az árnyék
és a valóság. Mit akarsz?

Egyiptom hercege: Szabadíts

Őrök
Sár! Föld! Vizet! Nád! Rajta!
Sár! És húzd! Föld! Most fel!
Vizet! És emeld! Nád! Rajta!

Rabszolgák
Fájó seb, ütlegek sora zúg ránk,
arcom ég, könnyem hull, tiszta só!
Elohim, nézz le már,
minden jajunk feléd száll!
Légy hát jó, néped szól!

Hát szabadíts! Nagy a gond, hát szabadíts!
Te vagy, ó, az Úr, segíts,
vesztünk e durva táj!
Hát szabadíts! Hazahív a Kánaán!
Hát szabadíts, hiszen jó föld vár!

Jókebed
Jó és ifjú gyermekem,
ne félj, ne ijedj meg!
Fiam, nincs más remény rá, hogy élj,
végső mentség, ajándék,
mert bízom benne én,
megjön majd Ő, megszabadít!

Rabszolgák
Jön az Úr, megszabadít!
Mindent lát,
bús rabságunk régi volt csupán.
Megszabadít! Hazahív a Kánaán!
Megszabadít, soha nincs rabság!
Megszabadít, hiszen jó föld vár!

Jókebed
Hallgass, te gyermek, a hangod úgy fáj,
bölcsődön ring már a víz.
Álmodj e dallal, míg halk szava száll,
hogy kísérjen el, és hogy bízz!

Légy jó, te folyó, ne vágtass nagy ár,
szívbéli terhet viszel!
Oly földre vidd el, hol büszkén jár,
légy jó, te folyó, vidd el!

Falcsik Mari: Visszatérés

ez az a perc: egyszerre tiszta lett
akár a hangod a kusza zsivajban
szokatlan éles és egyértelmű
hogy miben is osztozom veled
amikor hirtelen megeredt nyelvvel
kiadod minden nyűgödet

hozod a sorsod én pedig itt vagyok
meg fogom próbálni hogy újraírjam
ígérek fűt-fát s meg is valósul
amíg majd rám hagyod
most is: ha hitetlen az égre nézel
azért csak hallgatod

idehajolsz kezed a térdemen
szemedben már-már kedv ami csillan
és hogyha gúny azt
még inkább meg lehet értenem
nézem a kezed de nehogy elillanj
megfogni nem merem