Nem érzi a halott veréb,
ha a ló a begyére lép,
csak a szívem érzi.

Nem érzi a száraz levél,
ha sárba teszi le a szél,
csak a szívem érzi.

Ha válnak néma fellegek,
nem érzik azt meg az egek,
csak a szívem érzi.

Nem érzi nyíló rózsa azt,
hogy elvesztette a tavaszt,
csak a szívem érzi.

Nem érzi azt a sárga Hold,
hogy végtől végig árva volt,
csak a szívem érzi.

Üres sínek közül emelkedik az éj. Ne félj, a sötét, a fölparázsló
örömöt majd betakarja. Mondanád: Isten akarta ezt velünk,
de nem, én akartam és te is. Hiszen végül már csak neked maradtam
ott és csak rólad szólt az este. Érintettél és én megértettem,
el vagyok veszve, mint a vad, ha nem ugrik időben a közeledő
neszre. Most mi legyen - fordult bennem az öröm félelemre
s fordul ki számból megecetedve ízed. Éjszaka volt. Európa, XX. század.
Motoztam a tintakék sötétben utánad. A melledért nyúltam,
combod örvénylett és láttam fölmerülni a szádat.
Éhesen és borzalmasan kapkodtam utánad kimeredt szemmel
bámuló ég alatt. Válladba haraptam és csuklómra tekertem hajad.
Színeire bomlott egyszerre minden, ami addig csak sejtelem volt -
a horizonton dühös kis vonat loholt tova. Feküdtem alattad kábultan,
mint kinek elfogyott a bora. Emelkedett és süllyedt vállam fölött a melled.
Nem voltam akkor ébren és nem lehettem akkor ember.
Miért írok rólad, ha nem vagy és nincsen is tested?
Emlékeznék hogy nem vagyok Motívum - cédula
a fejnyomod őrző párnán: ne haragudj, hogy nem vagyok,
hogy nem voltam! El kellett mennem!