üdvözlöm érintem nem mutatom
nem emlékeztetem nem kutatom
nem zavarom zavarom csak figyelem
belefeledkezem vele utazom

nem sürgetem nem várom
nem bántom nem sajnálom
nem sajnáltatom magam magam adom
megadom megadom neki megadom magam

felkavarom felkavarodom
megálmodom belelátom
megkövetem megkövetelem
megszelídítem megbánom

meggyújtom eloltom meggyújtom eloltom
megoltalmazom elragadom
elragadtatom magam magam adom
megadom megadom neki megadom magam

nem suttogom elkántálom
megkóstolom megkínálom
keveredek belehabarodom
belefeledkezem vele utazom

felismerem feltüzelem
megszállom megbabonázom
megbabonáztatom magam magam adom
megadom megadom neki megadom magam

A büszke borzanya összetoborzott
néhány csellengő borzot,
hogy szívének féltett kincsét,
hat kicsinyét megtekintsék.
- Nézzetek! Ez itt a mennyország!
mondta dédelgetve
hat egyszülött borzát.
Ám a bámészkodók formátlannak,
torznak találták a sok torzonborz borzat.
Szólt az egyik, egy értelmesforma,
kinek kedélyét e látvány felborzolta:
- Érdekes! Ha belülről, elfogultan nézed,
ez az alom meleg kis családi fészek.
Ha kívülről, s nem vakít el vonzalom:
…egyszerűen borz-alom…

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:

ítéletes, zivataros,
villám-világos éjszakákon.

Maradjunk így, gyertyát se végy elő,
legyen sötétség, lelkem így pihen.
Olyan rejtő és olyan ölelő -
talán anyám testében volt ilyen.

Ne félj, ne félj!
Múlóban már a tél.

A nap, a nap
lassan erőre kap.

Remény, remény
ragyog az ág hegyén.

De még, de még
tartja magát a jég.

De már, de már
ripeg-ropog, akár

az ablak üvege,
ha labda töri be.

Januárnak első napján,
hogyha földerül a reggel,
megjelennek nálam, érzem
férfiak, nők nagy sereggel.

Január hó első napján
elhagyott, bús kis lakomban
évről-évre népvándorlás
és idegenforgalom van.

E szomorú évfordulón
harci zajjal nekem esnek
a házmester, a mosóné,
inasa a fűszeresnek.

A szemetes, rikkancs, hordár
és akiben sok a fortély:
táska nélkül, mint magánfél
látogat meg most a borbély.

Jön a tejes, jön a fürge
pikkoló, az apró-cseprő,
jön, de nem kéményseperni
sötéten a kéményseprő.

S kihez sohse volt szerencsém,
jönnek, jönnek mintegy százan,
ó miért is részletezzem,
ó miért is magyarázzam!

Rámtámadnak, rámorditnak
zordon hangján egy zsiványnak
és részemre állítólag
boldog újévet kívánnak.

“B. u. é. k.” nyomtatvánnyal
elszánt arccal mind rám támad,
B. u. é. k., B. u. é. k.
négy betűben mennyi bánat.

Tele van a kezük, szájuk
újévvel és boldogsággal,
ó, úgy értik mind a kettőt,
hogy a pénzem nyújtsam átal.

S én átnyújtom hősiesen
a tömérdek szép ezüstpénzt,
szegény szabóm, hogyha látná,
szívszélhűdést kapna tüstént.

És megfogyva és letörve
állok majd ott én, a bamba,
míg családom, amely koplal,
sírva borul a nyakamba.

S rebegem, mint minden évben
félig halva, félig ébren,
hogyha senki nem kívánná,
mily boldog vón’ az újévem!

Csomókban hanyatló gesztenyelevél,
éjjel ujjaidhoz érkezett a tél.
Disznótoros faggyal támad az idő,
tűleveli füsttel telnék a tüdő,
boróka levével telnék a torok,
háborog a hideg, foga csikorog.

Engem ugyan űzhet, el nem fog a fagy,
lélekmelegítőm utamon te vagy;
tekinteted röpdös, karcsú madarát
kerülik a felhők, varjak, vadkacsák.
Zúzmara-sziromban hangod kanyarog,
hópehely-viharban kedved kavarog,
minden lélegzetem ízeddel telik:
szállok – más tipródik, vagy a körmeit fújja,
és bort nyakal – te is szállsz velem,
nincs szükségem szeszre, fűt a szerelem.

Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt,
a sikongás felhallik egészen a házig.
Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas
gyorslábu kis őzre vadászik.

Mozdul az óra
nagymutatója,
balra az óév,
jobbra az új,
huszonnégy hónap
összefogódznak,
tizenkét régi,
tizenkét új.

Tárul a lelkem,
mégse eresztem,
azt, ami bennem
szívbe feszül,
múlnak az évek,
s bárhova érek,
messzire jutni
nem sikerül.

Szól le az Isten,
éljek e hitben,
- esztendő sarjad,
s várakozás,
béke a porban,
s terjed e kórban
öldökölés és
háborúzás.

Itt, ahol jog van,
jó magyar honban
tiszta beszédből
lesz-e elég?
S írja az óra
nagymutatója
újra az égre
kérdőjelét.

Jó Hold, ki békén szenveded
kéretni sápadt képedet,
kihez boldog, boldogtalan
sóhajtva járúl úntalan,
hallgass meg egyszer engem is,
nagy tisztelődet – igen is!
Csak, hogy még nem volt alkalom
ezt így szemedbe mondanom;
vagy jobban szólva, még soha
rád nem szorúltam úgy mint ma.
Kérlek tehát, ha majd leszállsz,
holott fejérlik ama ház,
tekints be kisded ablakán,
megette űl egy barna lány.
Talán épen most vetkezik
a gyöngyöm! S rám emlékezik;
vagy mint ím, szinte magam is,
még asztalnál űl a hamis
és csintalansággal tele
kezében nyugszik szép feje.
Igen tehát! Ha majd benézsz,
ajkán, mely édes, mint a méz,
nevemben egy szűz csókot hagyj
egy csókot – adni nem oly nagy -
s mondd, hogy ha már úgyis szeret,
szeressen inkább engemet.
Hisz az miébe sem kerűl,
s engem mulatna vég ne’kűl;
s ha már szeretni fog talán,
mondd, hogy szeressen igazán.
Mert az már mégsem illenék,
ha végre szarvat öltenék.
Mondjad, hogy én őt szeretem,
mig el nem hagy lélekzetem,
s hogy, ah, ha szíve meg nem szán,
ég szent Mihál visz el lován.
Mondd, hogy forró szerelmemért
nyujtson szerelme méltó bért.
Mondd, hogy ne légyen változó,
s hűségi eske puszta szó.
Mosolygasz? Csintalan sugár!
Bolond beszédek, úgy-e bár?
Aligha úgy nem lesz; no hát
jó Hold komám, csendes jó éjszakát!