Somlyó Zoltán: Fáradt katona

Sorsom: te rekedt, marcona parancsnok, ki mindig rútul bántál el velem, elédbe állok most és szalutálok, mert én a rendet szívből kedvelem. És összecsapván keményen bokámat, jelentem néked, hogy fáradt vagyok; ha napsütésbe űznél, ott megégnék, ha kikergetsz a hóba, megfagyok! Lásd: gúnyámon a folt is újra feslik, a pityke rajta már nem fényesül. A [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

József Attila: Nyár

Aranyos lapály, gólyahír, áramló könnyűségű rét. Ezüst derűvel ráz a nyír egy szellőcskét és leng az ég. Jön a darázs, jön, megszagol, dörmög, s a vadrózsára száll. A mérges rózsa meghajol, vörös, de karcsú még a nyár. Ám egyre több lágy buggyanás. Vérbő eper a homokon, bóbiskol, zizzen a kalász. Vihar gubbaszt a lombokon. Itt [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

Emőd Tamás: Bolyai

A könyvesház kék ablakából látni, hogy jön az est az országúton át, ködöt füstölnek, párát eregetnek künn a kémények és benn a pipák. A polcokon ó-könyvek díszelegnek, sok titkos írás, ábra, jel, betű. S a csillagok szigorú mesterének arcára hull az alkonyi derű. A Hold kisüt. Kopernik barna képe mosolyog most a homályos falon. Sárga [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

Böröczki Mihály: Repcetűz

Akárha van Gogh harapna a tájba, úgy örül őrülten a repcetábla, és lélegzik és haldoklik is rögtön, mint napfoltok az összeizzó gömbön, s úgy uralkodik foltokban a tájon, hogy jó legyen, de iszonyúan fájjon, mint amikor a sorsokat a párkák az Isten izzó katlanába mártják, ki – hogy őrizze alatta a zöldet, alápakol egy óriási [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

Túrmezei Erzsébet: Otthonom

Otthonom a templom. Ajtaján belépve mindig hazaérek, Ismerősen csendül fülembe az ének, Mintha minden hangja simogatás lenne! Égi Atyám keze simogat meg benne. Megterített asztal, – éhező mellőle sose kel fel éhen, megelégedhetik mennyei kenyéren: élet kenyerével, élet italával, igében, szentségben: Krisztussal magával. Mesterem műhelye. Azért keresem fel, hogy kezébe vegyen, hogy régi emberből új [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

Imre Flóra: A kapu

Így állunk némán, bronzba öntve, annak a kapunak két oldalán, opálos ég fekszik a csöndre, a homokon lustán kúszik a láng. Tudjuk, érezzük mind a ketten, üvegesen vibrál a levegő. A fény mindegyre élesebben rajzolja vázunk vonalát elő. Kétfelől feszítve az íven végtelen messze sólyom árnya ing. Állunk higgadtan, gyönyörűen, s a lépésről álmodnak izmaink.

Egész bejegyzés elolvasása »

Váci Mihály: Szíved karabélyát

A barázdákra arcra hullni és belezokogni a fűbe, a gyökerekig leivódni, a földbe, le a keserűbe. Menni az értő éjszakába lehunyt szemmel, a szélbe belefeküdni, s a halálra készülni, mind forróbban élve. Házak falának dőlni éjjel, ölelni a sóhajtó fákat, csillagroppantó szenvedéllyel nekifeszülni a világnak. Asztal fölött pohárba sírni felesküdve, s lázak éjén át hónod [...]

Egész bejegyzés elolvasása »