Olyan puhán leomló a sűrű ösztönélet,
ámde a tudatosság világosabb, keményebb,
amaz felszabadít, ez pedig kötelez,
hát együtt mind a kettőt, a lélek nem felez.És soha nincs nyugalmam, és nincs jól ahogyan van,
ág hegyén az esőcsepp ezer kristályba robban,
esők füstfellegében narancs köpenyek égnek.
Kinek viszem a fáklyát? Magamnak? A sötétnek?De nem vagyok próféta, sem igéket suhintó,
hisz magamat se tudtam megváltani a kíntól,
nem prédikálok üdvöt, nincsen szíjostorom sem,
a győzelmet, s a bukást megérteni igyekszem.Nincs ősöm, aki büszke, sem gyökerem mely ágas,
hazám az anyanyelvem, nem is oly szűk világ az,
s bármilyen is magányom, az emberség a létem,
a hárommilliárdnak pár mondatát megértem.
