Székely Dezső: Álmok kútjában

Úgy int utánam az éjben a fa, mintha törzsében tested hajlana, s bolyhos pihékkel ölel a homály. Bekötött szemű tócsák csendje fáj… Átússza a Hold a tó vizét, majd a rögös gyalogútra lép. Én is mennék, de megérint az ág, elém rajzolja ajkad vonalát. Várom hangodat – talán hallom is: álmom kútjában csobbanó kavics.

Egész bejegyzés elolvasása »

Vészi Endre: Hazám az anyanyelvem

Olyan puhán leomló a sűrű ösztönélet, ámde a tudatosság világosabb, keményebb, amaz felszabadít, ez pedig kötelez, hát együtt mind a kettőt, a lélek nem felez. És soha nincs nyugalmam, és nincs jól ahogyan van, ág hegyén az esőcsepp ezer kristályba robban, esők füstfellegében narancs köpenyek égnek. Kinek viszem a fáklyát? Magamnak? A sötétnek? De nem [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

Varró Dániel: Téli szonett

Hát, mondja, kedves, mért olyan fehér? Kövér szeplőit hol hullatta el? Hisz prüszköl is! Ez, kérem, csúnya jel. Magácskának megárthatott a tél. A dér bár összecsípte orrhegyét (hófödte csúcsot így az alkonyat), jót tenne most egy kis pohár konyak, pótolni bent piros nyarak hevét. Mert látja, kedves, hogyha jő a fagy, az ember elfehérül, színehagy, [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

Váci Mihály: Te

Nem égi angyal: fáradt mozdulatú földi asszony, csüggedten ölbe ejtett kézzel, de mennyekkel vagy különb, mint a többi. Hibáiddal olyan megvert vagy éppen, mint aki ember mindahány, – de mennyivel kínlódóbb a megszenvedett erényben! Nem égi vagy: – mennyeknél emberibb, s Terád nézhet e sok érzékei jászla elé kötözött némber itt, kik lüktetve, kinyílva, lesben [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

Nadányi Zoltán: Nem jó nekem

Nem jó nekem sehogyse, nem jó, ha ülsz a széken, a térded, a cipellőd egymásra vetve szépen. Nem jó nekem, ha fekszel, ha elnyújtózva fekszel és mozdulsz és a dívány besüpped gyenge nesszel. Nem jó nekem, ha állasz, – mint rémült lepke, csapkod a szívem térdeid közt, fölöttük és alattuk. Nem jó nekem, ha jössz-mégy, [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

Batsányi János: Magyar író

„Mint az égő fáklya, mely setétben lángol, s magát megemésztve másoknak világol.” Míg az értetlenek nagy-bátran ítélik, s a gyáva rablelkek gúnyolhatni vélik; míg a bölcs örömmel szemléli, csudálja, mint oszlik az elmék éjjeli homálya: ő, noha van máris, ki szívből dicséri, s hogy jót akart és tett, nyilván megisméri, saját érdemében lelvén fő jutalmát, [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

Vas István: Kezed

Ránézek csontos, gyermeki kezedre: a munka görcse barna bogain, szép ujjaidat nem-múlón színezte a sok festék, a nap, a nikotin. Játékos kéz: ez feszített keresztre, és duzzadó dalt gyöngyözött a kín, az agy, a szív egy hangszer újra. Kezdd te a játékot figyelmem húrjain. Ne félj, csak érj hozzá és újra peng, a véges ütemből [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

Vargha Gyula: A vén konfortáblis ló

Szegény, csak a csontja s a bőre, s hogy’ üget, hogy’ igyekszik előre; feltört szügye mennyire fájhat, nekifekszik mégis a hámnak. Vén is, vak is, rokkant is a pára, de suhogni az ostort sohse várja; biztatni se kell, kár volna a szóér”, a nélkül is hajtja a jó vér. S hallgatja napestig a vak ló, [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

Petőfi Sándor: Tudod, midőn először ültünk

Tudod, midőn először ültünk e tó fölött, e fák alatt? Röpül a gyors idő fölöttünk, azóta két év elhaladt. Ily ősz volt akkor is, ilyen szép, mosolygó őszi délután. Szelíd fuvalmak így rezgették a sárga lombokat a fán. Így tükrözé vissza a tónak vize a tiszta kék eget, így ringatózott ama csónak ábrándosan a víz [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

Turcsányi Elek: Engedd meg, hogy visszaszaladjak

A hold, a sanda képű hold ma megölelt és rámhajolt. A fákon apró lángok égtek: a csillagok a fákra léptek. A csillagok a fákra léptek: a fák az úton összeégtek. * Egy csillagot kezembe vettem; nem égetett; zsebembe tettem. Hazáig hoztam ezt a kincset, itt vettem észre csak, hogy nincs meg. Tán nem szereztem igaz [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

Székely Magda: Eső

Zuhogott szakadatlanul, hullott a tetőkre, falakra, örök esőben ragyogott a szeretők fedetlen arca. És kapualjtól kapualjig, padtól padig, heteken át, fölöttük ég nehezedett, testükön ázott nagykabát. Az üres erdők, a hidak, és minden utca velük ázott, köröskörül emeletek, fűtött falak, száraz lakások. Nekik csak a végállomások, csak a lakatlan ligetek, csak a lehulló ragyogás, csak [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

Duba Gábor: Magányos csónak

Semmi ágán, egyedül némán, lent a föld fent az ég. Menni kéne, mozdulni végre, de visszatart valami még. Magányos csónak a tengeren, túl fog élni ezer vihart, mert egyre hívja a végtelen, de messze még a túlsó part. Hosszú az út az éjen át, talán a Hold vezet tovább, repít hozzád. Magányos csónak a tengeren, [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

Somlyó György: Alszik

Alszik. Válláról lecsúszott a paplan, a redők váltva el- és felfedik idomait, süllyed s emelkedik, mint a tenger, megcsillanva a napban. Mint a tenger, rengő és mozdulatlan, s míg szűri az élet csöpp neszeit, most örök dolgokkal érintkezik valahol az elmerült öntudatban. Alszik. Fényes, nyugodt bolygó az ágy egén, s ki tudja, hány rotációban kering [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

Lator László: Áhítat

Hűs víz csobog. A templom ragyog a ritka ködben. Felleg jön messziről. Felegyenesednek a füvek. Felleg jön, fehér, mint a gyolcs, angyalok suhannak. Ez az áhítat ideje, névtelen alázat. Harmat hull, énekelnek a hegyek és a fák, galamb száll, lélek madara. Ez az áhítat ideje, ez a titkos fény ideje. Szemünk virág, szeretetünk világít, mint [...]

Egész bejegyzés elolvasása »

Rudnyánszky Gyula: Forgácsok / New York, Chicago, Budapest (részlet)

Nincs a világon egy zugoly, egyetlen hangyaboly, ahol kemény munkába’ nyögve elszórt magyarság ne nyüzsögne. Hol csattog az acélpöröly, hová a szikrázó ököl vasat-lapító ős-erővel üt: ismernek minket mindenütt. De bár egy életet robotba rójunk, csak furcsaságot hisznek el mirólunk. Bömbölhetünk, mint a kivert bika, hogy gazdag a fajunk, s hazánk a kincsben: külföldön ennek [...]

Egész bejegyzés elolvasása »