Böröczki Mihály: Dal diólevélre

Én másnak hittem addig a világot,
míg darabokban belém nem botolt,
s a kandikáló, búvó tisztaságot
befröcskölte egy istenverte folt.

A szám maradt gyerekkoromnyi tátott,
és ingem, gatyám összemaszatolt,
most bűn gubancol, kifosztottan állok,
de nem lett gazdag, aki megrabolt.

Egy diófának szoktam elmesélni,
hogy ősztől, téltől fölösleges félni,
a csonthéj alatt ép gerezd lapul,

s a roppanás zajában szenvedélynyi
erő ígéri jó tavaszt fog élni,
és újra nő, bár tudja – újra hull.

*

Sokat tűnődtem – igaz mi se volna,
ágon levél nő, törzset görcs gyötör,
s a fa is tudja, ha földig hajolna,
nem nyújtózhatna jókedvére föl.

Ahogy levél hull avarbarna bolyba,
a zaj a zajjal zizzenést pöröl,
és mintha Isten hangszere dalolna,
a szín a hanggal összetündököl.

Így valahogy húrozom föl a lelkem,
világ-viszályom, földízű szerelmem,
míg kibújik a dal a csönd alól.

Még eldúdolom – hozzám kezesedjen,
majd lassú széllel világgá eresztem
– egy vén diófa várja valahol.