Tiéd e vers, -áldott és szelíd anyám,
aki előtt meghajtom most a törzsem
e napon, melyen el nem mulasztanám,
hogy a legszebb ünneplőmet felöltsem.
Ötven éve fárad kezed, és térded,
de az élet várhat arra hogy megtör;
hálát mondok most neked, és teérted,
kupolát formálok imás kezemből.Az emlékek mind feltörni akarnak,
nem is sejtve, hogy könny lesz amit ejtesz;
ki beléje sose dőltél a kardnak,
és van, amit el sohasem felejtesz.
A semmiből is varázsolni étket,
kiben a madár el sosem hallgatott;
és ha a szemedben a könny is égett,
kezedben tartottad az arany napot.A „piktor” igazi embernek festett,
ki a jótettek közül nem válogat;
ki sohasem játszik fáradtat, -restet,
tengermélyről hozni fel korállokat.
Előtted a számat sokszor csak tátom,
de most e pár sorral hagy köszöntselek;
tollam a szívem közepébe mártom,
hogy így legyen szavam zengő és meleg.Kívánom: mögötted a múlt ötven éve,
megannyi csodás tavaszi kert gyanánt;
-ringó rózsáknak ötven régi réve-
tündököljön, -honnan halkan illan át
hozzád ezer emlék- szárnyára véve,
az elmúlt éveknek örök illatát,
melyben a könny is, mint egy drága párlat
dús olaja, illattá szűrve árad.A múlt és a jövő közt középen állsz
most, mikor szívből kívánom e dalba:
juss olyan magasra honnan messzi látsz,
és várjon a jövőnek dús jutalma!
