Azok közül való vagyok, kik reggelenkint
kiássák magukat a fáradság homokjából,
s a villamoslépcsőkön érzik az elkésett szél
iramát s kezük között a rézfogantyú
szelíd aranynak álmodja magát.
Azok közül való vagyok,
akiket átölelnek végtelen sokszor
a lendítőkerekek szoros körei,
akik körül vigyázva kígyóznak
halálos vezetékek,
s szívüket minden pillanatban megütik,
rángatják magasfeszültségű veszélyek,
akik évtizedeken át élnek
meztelen idegekkel
ott, ahol ólomlemezek védelme nélkül
a finom műszerek is megbénulnak,
akiknek agya ott sajog, ragyog, világít,
ketyeg védtelenül
a Röntgen-mezőkben,
ahol az órákat is félve lecsatolják.
Azokhoz tartozom, kik a napok
felettük átlengő csille-sorát
megtöltik barna gondjaikkal,
kiknek bal karja átkarol engem
s jobb keze biztatva megáld.
Öklükön pihen meg a homlokom,
az ő fáradságuk visz haza,
ha botlok – lábukkal botladozom,
s ha igazam van,
az létük igaza.
