Egy szívnek, mely éppúgy fáj,
mint az enyémEredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod,
hogy valahol, bárhol a nagy világon
könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
eredj…
Szállj mint a fecske, délnek,
vagy északnak, mint a viharmadár,
magasából a mérhetetlen égnek
kémleld a pontot,
hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.Eredj, ha hittelen
hiszed: a hontalanság odakünn
nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
hogy odakünn a világban nem ácsol
a lelkedből, ez érző, élő fából
az emlékezés új kereszteket.A lelked csillapuló viharának
észrevétlen ezer új hangja támad,
süvít, sikolt,
s az emlékezés keresztfáira
téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.Hajdanában Mikes se hitte ezt,
ki rab hazában élni nem tudott
de vállán égett az örök kereszt
s egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
meglátogatták az itthoni árnyak,
szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
a szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták…
Eredj, ha tudsz.Ha majd úgy látod, minden elveszett:
inkább, semmint hordani itt a jármot,
szórd a szelekbe minden régi álmod;
ha úgy látod, hogy minden elveszett,
menj őserdőkön, tengereken túlra
ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de itthon maradok.Leszek őrlő szú az idegen fában,
leszek az alj a felhajtott kupában,
az idegen vérben leszek a méreg,
miazma, láz, lappangó rút féreg,
de itthon maradok!Akarok lenni a halálharang,
mely temet bár: halló fülekbe eseng
és lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyujtózsinór,
a kanóc része, lángralobbant vér,
mely titkon kúszik tíz-száz évekig
hamuban, éjben,
míg a keservek lőporához ér.
És akkor…!!Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de addig, varjú a száraz jegenyén:
én itthon maradok.
Addig nem értettem ezt a verset, amíg át nem éltem, pedig többször találkoztam már vele, de most szikra gyúlt bennem, és megláttam, milyen gyarlóság áltatni magam. A vers segíthetne, de csak megfogalmaz, utat sajnos nem mutat, zseniális és önpusztító.
Három szót mondanék:
Gyönyörű!
Gyönyörű!!
Gyönyörű!!!
Mikor először hallottam ezt a verset, végig sírtam.
Egy ’56-os (iskolai) műsorban mondtam el olyan gyerekek előtt, akik számára nem sokat jelent “magyarnak lenni”. Kollégáim – akik közül többen fétisként tekintenek “nyugatra” – sírtak. Ez a vers ütött akkor, amikot íródott, üt most is. Döbbenetes az ereje. Mindenkinek kezébe adnám, aki azt gondolja, máshol jobb …
Ez valami gyönyörű vers, könny fakasztó és szív tépő, de magyar. Nekünk szól, hogy mindig és minden időben össze kell tartani mert csak úgy emelkedhet fel ez a nemzet hamvaiból.
ez a vers nyertes… háromszor nyertem első díjat vele
true!
A torkomat a sírás szorongatta, míg e verset hallgattam. Nagyszerű, felemelő! Jó volt magyarnak lenni, míg szólalt e csodálatos remekmű! Jó, hogy van nekünk ilyen írónk, mint e vers költője, Reményik Sándor. Csak egy gondolat férkőzött a fejembe a végén: a gyurcsányfélék vajon olvasnak, hallgatnak-e ilyen verseket?
ez a vers egyszerre minden… valahogy minden benne van a magyar sors a fajo mult az igaz jelen az igazsag, minden…es minden elolvasas utan elgondolkodtat…mert aki nem magyar az nem tudja mi az hogy fajdalom… ( Erdelyorszag, Marosvasarhely )
Tetszik. Ennyi
Tibor! Hallgatnak!!
A vers régen íródott, más világ,fájdalmas veszteségek, erős, büntetések az akkori politikai elit hibából.
Nem keseregnünk kell, hanem kibeszélni a fájó traumákat, begyógyítani az örökké felvakargatott sebeket.
Valoban mellbe-vago gondolatok. Ven oreg koromban mar jol tudom mennyi igazsag van a teves hitben, hogy mashol nem faj annyira vagy lehetseges elfelejteni a szarmazast a gyerek-kort. Bar podgyasz a mult azert panasz nelkul viselem.
Én orvosira járok és szivem szerint minden embernek elmondanám ezt a verset, aki már első éven azt tervezgeti hogy hova megy külföldre. Meg a tanároknak is akik úgy beszélnek rólunk az órákon/előadásokon, hogy ,,tudom hogy úgyse itthon lesznek orvosok” Ma itthon Magyarországon ez a vers szerintem többet érne a Hippokratészi eskünél.
Erdélyben élek, idegenvezető vagyok, vagy inkább vendégváró, ahogy én szoktam mondani. Az fáj a legjobban, hogy sok Magyarországi túrista csak hírből ismeri Erdélyt, s mikor beszélgetünk egy idő után azt kérdezik, “te hol tanultál meg ilyen szépen magyarul?”…
Na ettől a hideg kiráz, szinte a sírás kerülget. Nem tudom mit kéne éreznem ilyenkor, amikor az emberre már azt mondják, hogy magyar – magyar, vagy erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, stb… Már nincs olyan, hogy magyar? Ez csak nálunk van, még sosem hallottam olyat, hogy “japán – japán” Minden magyar a világban megemlékszik 56 ról, de a csonka Magyarországról hányan tudnak a hírnél többet Ceausescuról, hogy mit tett az erdélyi magyarsággal? Ha olyan kérdést hallok, hogy “hol tanultál meg így magyarul?” én szégyenlem magam. Talán egyesek tudják, mit érzek
Nekem az a kedvenc versem. 8-os voltam mikor először hallottam és végig sírtam. Akkor ezt is mondtam a versmondón és nem is az volt a lényeg hogy én ott eredményt érjek el (ami nálam elég furcsa) hanem az hogy áttudjam nekik is adni azt amit nekem ez a vers adott. Azt hiszem sikerült mert a vissza jelzések jók voltak (bár a zsűri véleménye kicsit más volt). Azóta ahányszor csak meghallgatom vagy olvasom vagy csak elmondom magamban mindig sírok. Amikor ezt erdélyiek előtt mondat el… ezt szerintem senkinek nem kell részletezni hogy milyen érzéseket váltott ki.És már alig várom mert egy hónap múlva végre mehetek Erdélybe amivel egy nagy álmom teljesül már alig várom és ezeket az érzéseket is a versnek köszönhetem. Egyszóval ez a vers eszméletlen a legjobb: )
Elsöprő erejű vers. Mondom én, aki nemcsak szereti, írja is
a verseket.
Egyik irodalmi estünkön megkérdeztem vendégünktől, Tótfalusi István József Attila díjas műfordítótól:
- István! – mi a jó vers kritériuma?
Tótfalusi – rövid gondolkodás után – így válaszolt:
- A jó vers az, amely sokunkat tud megszólítani.
Ez a vers nem sokunkat, hiszem minden magyar embert megszólít. Aki idehaza van azért, aki távol, azért…
B.S.T.
Ezt kell megtanulnom
és nagyon szép ver
Szép…
Ennek a versnek köszönhetem, hogy Magyar lettem, és nem német! Nagyapám a 30-as években Bécsben és Regensburgban szerezte építészmérnöki diplomáit. Többek közt azon a bécsi építészeti és képzőművészti akadémián (nem tudom a pontos nevét, azért kisbetű), ahova Hitlert fel sem vették, mert tehetségtelen volt. Mivel Bécsben az anschluss után kapta meg a diplomáját, jókora horogkereszt virított rajta. 45-ben hazajött karácsonyra, és a kommunisták nem engedték vissza. ’56 után vissza akart menni (előtte is, de 56 után főleg), mert itthon nem tudott érvényesülni a diplomáival egyetlen nyamvadt pecsét miatt. Sőt, nemcsak a diplomáival, de kőművesként se! Nagymamám viszont nem akart menni, és akkor mondta neki ezt a verset, amikor 56 után elkezdte szervezni a szökést. Soha többé nem mondta, hogy vissza akar menni. Később, a 70-es 80-as években többször visszament műszaki tolmácsnak, de mindig csak pár hónapra. 1989. október 23-án, délben temettük. Kb akkor ért a gödörbe a koporsója, amikor kikiáltották a köztársaságot. ’45 karácsonya óta várt erre a pillanatra, amelyet végül nem érhetett meg. ;-(