Török Sophie: Emlékezet játékai

Itt, mélyen a homlokom mögött egy élő ideg folyton csak reád figyel.
Kikapcsolva az élet ritmusából: nem lát, nem hall, nem érez - csak reád figyel!
S körüle nyüzsög, mint hangyaboly, életem száz apró nyüge.
Idegen szavak törnek be agyamba, idegen akaratok, gondok motoznak,
ezer unott tennivaló energiája rágódik zaklatott szivemen.
De az az egy ideg folyton csak reád figyel. Magasan kifeszitve,
hitvány gondolatok árja fölött, mint óriás póznán zengő távíródrót
közönyös búzatáblák fölött: ugy figyel, figyel.
Arcodat lesi, távoli kedves arcod, s ráveti képed lelkem tükrös lemezeire:
szemed szinét, kezed mozdulását, gyöngyös mosolyod édes izét -
halk hangod zengését, rebbenő pilláid játékát, hajló vállad vonalát hajló lombok alatt.
Képet, uj képet ezeret vetit egyre, - mig ugy megteltem veled,
mig ugy elömlöttél bennem fájdalmas édesség, feszitve halvány ereimet:
hogy áradó lelkem kicsorditott magából! Elszórt, szerteszórt
fübe, virágba, szálló felhőbe, elszórt, szerteszórt szinekbe, szavakba,
mig hang, szin, iz és zamat, fény és levegő mind te voltál,
s betöltötted az egész világot! Szerteszórtalak, elprédáltalak,
fünek, virágnak, csillagnak adtalak, s most nem lelek reád sehol.
Hányom, dobálom emlékezetem salakját, pattanó ideggel idézem
kedves arcodat: óh, szertefoszolsz, köddéomolsz, mint drága halottam
sokszor idézett arca. Eltüntél, elvesztél, ezer szilánkra törtél,
s rémülten eszmélek: már nem emlékezem reád, milyen vagy.
S döbbenek: ki vagy te, ki annyira husomba égtél, s megváltoztattad
fény és levegő izét? S nem emlékszem egyetlen szavadra,
hangod, alakod eltünt előlem, kinlódva s izgatottan kereslek,
keresem szilánkká tört arcod egész mosolyát. S felvillansz olykor,
mint távoli villám, érezlek olykor, mint álombeli csók múló melegét.
És néha tündöklő Egészbe szökkensz röpke mozaik, s ragyogva állsz
bűvölt szemem előtt. Óh, kedvesem! A nagy végtelenből varázslod Eggyé
ezer arcodat, hogy engem, kicsiny halandót elkápráztass vele.