Somlyó Zoltán: A szívem

Napjaimból, mint női selymek
ráncaiból a titkos vérkeringés,
úgy dobog ki súlyosan és puhán
megkínzott szívem, e bússzálú himzés.

Dobogó kedve régi titkok titka;
bús felelet nagy kérdéseknek árnyán.
Míg esti órák lábadozó csendje
csókolja, rája fájdalmat szitálván.

E záporos szív pergő vergődése
síkos fehér női tenyérre vágyik,
hogy elvakítsa a látó halálig;

ezer szemével hogy ne lásson mégse
a csókoktól porrá leégett kertbe,
melynek földjét taposni sohse merte.

Elekes Ferenc: Sorsnak nevezi

Az ember jár-kél gyanútlanul,
meghall és meglát dolgokat,
megbotlik, s nem tanul.

Az ember olykor számotvet s keresztet,
ha van benne Isten,
az ember visszanéz, s lám,
ahányszor győzött, annyiszor vesztett.

Értelmét kutatja szónak, tettnek,
társakat keres, s ha befogadják,
úgy él akkor is, mint a kivetettek.

Az ember hányódik,
tegnap ott, ma itt,
az ember gyáván sorsnak nevezi
gyarlóságait.

Gámentzy Eduárd: Tükör

Néha ott a tükör előtt
úgy érzem, minden rendben van.
Kicsit sápadtnak tűnök talán,
de majd összeszedem magam.

Mosolyt keresek, felragasztom,
terüljön szét az arcomon.
Egyenes gerinc, nem könnyű ám!
De másképp nem folytathatom.

Nem adom meg magam, nem lehet!
Hős vagyok, mint a filmeken.
Csak a szemem, csak attól félek!
Oda ne nézzen senki sem!

Weöres Sándor: Rejtvény

Jövök egy erdőből,
ahol sose voltam.
Kerülök egy erdőt,
pedig benne élek.
Megyek egy erdőbe,
hová sose érek.

Márai Sándor: Egy kisgyermek halálára

Mi is maradt belőle? A neve,
hajának illata a hajkefén,
egy micimackó, halottlevele,
egy véres rongy és ez a költemény.
A világ hatalom és értelem,
nem értem, miért tették ezt velem.
Nem pörölök. Élek és hallgatok.
Most angyal, ha vannak angyalok.
De itt lenn minden únt és ostoba.
Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.

Márai Sándor: Térkép

Tested ismerős, mint egy titkos térkép.
A melled, mint a toscanai halmok.
Mint germán templomablak, szemed mélykék,
homlokod mögött gótikus kalandok.
Csípőd hullámos, mint a part Bretagne-ban,
ágyékod fodros, bodros vízesés.
Svájcban lüktetnek így a vizek és
öled úgy tárul, mint Nápoly, ha nyár van.
A hasad, mint a magyar búzakéve
- a jószagú, a jóízű, a dús -
júniusban érik ilyen fehérre,
mint köldököd körül a sima hús.

Sok földet, vizet megjártam azóta,
most megismerlek -
te vagy Európa.

Székely János: Dal

Fölém borul a lisztes ég
pokróca, hallgatom az estet,
s a lassú hóhullás neszét,
kabátom, gőgöm szertefeslett.

Üzend dal, dúdold szenvedés
bukfencet hányó gyermekeknek:
jaj annak, aki szeret, és
jaj annak, aki nem szerethet.

Ágh István: Napraforgó

Zöld nyárson tányér sárgaréz
mérlegén fekszem mályva-ég
paradicsomföld közt lemért
lélek a súlyom semmiség

mint darázs szárnyán milligramm
virágpor megragadt arany
sugár gombostűhegye csak
de békességem súlyosabb

a mező zöld tonnáinál
mit dörgő gulya kerge nyáj
traktor nyom s leszálló madár
míg kapros kertben nő kapál

hajló Vénusz nyíló titok
óriás zöldben tűzpiros
karton parázna nyers idom
a napraforgó ráforog

szerelmesen hétszáz ággyal
közepén selyemruhásan
meddő szűz szenved magában
könny kékellik a hajában.

Ágh István: Egyetlen hang

A szaggatott tücsökzene
éjszaka lélegzete
kinti bodzabokoré
benti alvó asszonyé
bevilágító csillagé
kifehéredő ágyaké

ahogy az óra peng vele
s a ráhangolt szív üteme
együtt a hallgató kutya
álmával ahogy a Duna
megáll s a túlparti füzes
sötét csöndjétől légüres

akár a világegyetem
isteni lélegzete lenn
teremtés előtti után
mintha e hang lenne csupán.

Nemes Nagy Ágnes: Fák

Tanulni kell a téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak,
mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

Váci Mihály: Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! Úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell,
hogy legalább a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják!
- s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék.
Megszelídül a magánytól,
s csak annyi kell végül már, hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?!
- Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást,
azt, ami van, és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: rágondolva tölthessen el
egy-egy estét.

Simon István: Várok rád

Várok rád tereken, utcán,
a megbeszélt helyeken.
Kezemben szál cigarettám
ragyog és ég melegen,
elhamvad, s újra kinyílik,
mint éveken át a virágok.
A megbeszélt helyeken mindig
állok és várok.

Tudom, hogy vár minden a földön:
rétek esőt, fényt a kalászok,
őzek a nyárt; sárga bőröndöm
álma a szép utazások;
a gyerek várja, hogy felnő,
a felnőtt a holnapokat,
öreg a sírt, nép a derengő
új századokat.

Mégis – legyen példa akármi -
haragszom, hogyha te késel;
bosszant, hogy állni kell, várni,
s fogadkozom persze elégszer.
Így, harcban a zajjal, a csenddel,
szívemben mély zene zúg:
“Mire képes néha az ember,
hogy várni így tud.”

Elhúznak a felhők; a percek
futnak csattos karomon.
De jössz – a sétány, hallom, mint perceg,
jössz a kavicsos sárga úton.
Tündér… már itt vagy, a vállam
érinti kezed szelíden,
s megtöltöd, mint fémet az áram,
egyszerre szívem.

Pironkodsz, mentegetődzöl:
fodrász, szabó, közlekedés…
Most kellene teljes erőmből
szólni, hogy bánt az egész.
De oly szép vagy, s szép ez a reggel,
a város és benne az út,
hogy én csodálnám, ha lenne még ember,
ki ennyi szépért, jóért türelemmel
várni se tud.

Illyés Gyula: Egymásra lelt

Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
egymásnak ujj meg ujj
és kar meg kar, majd ajk meg ajk;
több kellett válaszul.

Földmély-lakó kis állatokként,
ha fény gyúl hirtelen,
hogy búna minden porcikánk
éjedbe, szerelem!

De kint és fönt maradunk egyre,
s valami egyre hív.
Testünkben csillag-messzeségben
izzik a szív, s a szív.

Keresztury Dezső: Hozzám tartozol

Hozzám tartozol: tengerhez az ég,
apjához szökni nem tudó gyerek,
futóhoz cél, pihenő, menedék,
orvoshoz nagybeteg.

Ha kell, légy az, ki – mert így emberi –
megőrzi mind a bajt, a keserüt,
s minden viharban legyek én,
aki felhők mögül kisüt…

Varró Dániel: Metró

Hát elkapott ma, kiscicám,
az ellenőr a metrón.
Nem volt érvényes matricám,
kívánom, bárha lett vón.

Leszállított – az alagút
most énelőttem ásít,
s eljutnom több mint bonyolult
a kívánt állomásig.

S míg kattog egyre távolabb
haladva lent a metró,
halkan kattog a bőr alatt
az ember szíve dettó.

Ó, bár ne kéne lógnia,
föladva minden elvét!
Ez itt egy allegória,
ha nem tűnt volna fel még.

Hisz látod, éppen így megyek
hogy földerítsem, úgy ám,
felszín alatti énedet
a lélek mélyvasútján.

De megvívnám bár érted, ó,
én héroszok tusáját,
nem jutok el hozzád a szó
szűk labirintusán át.

S a vágy metróján, hol az ok
zord ellenőre szétcsap,
mint potyautas utazok,
azt kell hogy mondjam, én csak.

Mert nincsen matricám, se más,
jegy, bérlet, bármi érvény,
a benned rejlő állomást
hogy egyszer is elérném.

S meglelve benned messzi, tág,
mély állomások mását,
meghallanám a bőrön át
a szíved kattogását.