Falu Tamás: Vakvágány

Mint teherkocsi, melyet
ide-oda tolatnak,
ugy löködik az embert
végén a nagy vonatnak.
Taszitják erre-arra,
lökik előre-hátra,
kiguritják kegyetlen
egy messze vakvágányra.
S marad a vakvágányon
kitaszitva, kilökve,

elfeledkeznek róla
és ott marad örökre.
Ottmarad hóban, vizben
télben, nyárban, tavaszban,
mig közelben vad gyorsok
hasitó füttye harsan.
Lassan megeszi rozsda,
nincs hangja, hogy beszéljen,
csak kerekei elé
álmodik sint az éjben.

Garai Gábor: Tündökölve

Júniusi mocskos esőben
ázott a táj, ázott a táj;
azt hitte a frissen kibomlott
málnavirág, már őszre jár.

Fuldokolt a víztől a zöld rét,
majd kibuggyantak a kutak;
az utak szélén a csigák is
fejükre húzták házukat.

És vinnyogtak a villany-drótok,
veszettül csattogott a szél;
egymásba omlottak a felhők,
vergődött a fán a levél.

S fölragyogott egyszerre minden –
megváltotta egy pillanat:
ők ketten jöttek tündökölve
a föld fölött, az ég alatt.

Tóth Árpád: Szeretsz?

Szeretsz?
Mért sírod el magad, mikor suttogva mondod,
s ezek a kicsi finomka dombok
mért játszanak földrengést az ujjaim alatt?
Szeretsz?
Nézd, zavart, ijedt mosolyomon át
most megérezheted, ha akarod,
hogy meghatódtam, hogy sírok bévűl,
hogy friss lombkoronák zúgása
csapta meg egyszerre a fülem,
s hogy mit daccal és gőggel zártam kívűlem,
most újra betör hozzám és a nyakamba ugrik,
s fuldoklásig szorít s ölel a vágy.

Szeretsz?
No ülj le szépen, kedvesen a térdeimen,
hajtsd hátra, lassan a vállamra nyakad,
igy megadva, meghódolva hagyd el most magad,
hadd nézzelek, még egyszer puhán s zengőn
hadd próbálok szólni, hadd élvezem magam,
gúnyosan s betegen: hogy fáradt szívem
megint csak érzeleg.

Csitt! Véletlen diadalom, csitt!
Égből pottyant csodám,
lealázó, kinlódó «lám-lám» csatán
hadd szokjam meg egy kicsit most,
hogy újra, újra szeretnek.
Hadd szúrjam szíven magam:
Hát oda a rezignációm?
Be olcsón vett meg
egy kis szűz nyafogása…

Húnyd le a szemed,
most kegyetlenűl könnyeim erednek.
Hát te vagy, te vagy a forró kása,
amit kerülgettem, hát te vagy az új?
Hadd röstellem agyon magam!

Kinyitod a szemed és azt ragyogja:
minden rendben, egyszerű és édes az élet!
- Ó tudod-e, kis bolondom, hogy most megölnélek?
S én nézlek – s megrándul a vállad a kezemben…

Jankovich Ferenc: Csend van

Csend van, hallgat a ház,
leszállt az este végre.
Két szál könnyed akác
füstöl bodrot az égre.

Törzsükből lobogó
szárnyakon száll a sötét.
Két szál fánk a fogyó
holdban lassan elég.

Melegen száll föl a csend,
benne tücsök szava sercen,
hideg kezét odafent
megmelegiti az Isten.

Vas István: Minden jelben

Minden jelben tegnap óta csak te vagy.
Uj dalomnak ringatója csak te vagy.
Reggel, délben, alkonyatkor néztelek
és most minden gyöngyszem-óra csak te vagy.
Leng szivemben rózsakendőd, kék ruhád;
csillag hull sötét folyóba: csak te vagy.
A virágok szép nevére megtanitsz:
kosbor, bükköny, mályvarózsa csak te vagy.
Bőröd, ajkad, lélekzésed boldog íz:
életemnek fűszersója csak te vagy.
Zöld szemedből vígarany rezeg felém:
nap ha fényét lombra szórja, csak te vagy.
Árnyaival üldözött az alvilág,
szól a kakas virradóra: csak te vagy.
Élet fája, hajtsd ki ágadat fölém!
Kajszinarcod néz le róla: csak te vagy.
Nyár és hajnal, rét és erdő, Duna, domb:
versem édes csattanója csak te vagy!

Radnóti Miklós: Eső esik, fölszárad

Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.

A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.

Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.

Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.

Egy ujságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.

Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája, válla csupa korpa.

Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Tass József: Enyém vagy

Enyém vagy! Ahogy a tavasz,
meg az első verébcsipogás az enyém!
Meg az első szivárvány a tavaszban! Enyém vagy!
A pillám villámrebbenésivel foglak,
a vérem meleg verésivel viszlek,
az élet mégiscsak örök jogán: akarlak!
Hiába szaladsz el, mint nyuszi a róka elől!
Hiába tekintesz a kalapomra a szemem helyett!
A világon minden hiába!
A bicska kinyílhat a bordám között!
A villám lesujthat! Az isten büntethet!
Örökre, az én örökkévalóságomig, addig,
amíg a csillag lehull, a nóta elszáll
s a tele pohárbor kicsordul: az enyém vagy!
Hallod-e? Szeretlek!

Hidas Antal: 50 év

Azóta visszafelé is
nélküled
nem tudom elképzelni
az életet.

Azóta visszafelé is
te vagy az út,
az igazság, az élet
a vigasz.

Se nélkülem,
se nélküled
nem tudnánk elviselni
az életet.

Annyi év után
járj tovább velem
te lángfosztottan is
lángoló szerelem.

Hervay Gizella: Hazatérés

mert nem mindegy, hogy milyen úton jöttél
máshová nem mehetsz
csak ahol életrekelnek újra
a holt diófák, kopár dombok, hegyek
ahol másokért indulhatsz útra
ahol közösség a szerelem
az árvák elfulladó hangját
vak kutak közt nem felejtheted
csak azzal élhetsz, aki utadon járt
aki ugyanúgy összerándul veled
egy elhagyott sóhajtásért
akinek nem vigasz a szerelem
de közös munka a konok csönd ellen
amivel körülkerítik maguk a kisemmizettek
azt a kenyeret ketté törtük
amivel a szegénység megünnepelt
azt a szőlőt együtt ettük
amivel a szükség megkínált
nem lehetsz hűtlen önmagadhoz
a szerelem is rádkiált
azokért élj, akik küldtek
azzal, aki értük él
térítse mindnyájunkra
Mária-kendőjét az ég

én ahhoz vagyok hű, aki a tájhoz
aki felnőttként felnevelt
aki társam lehet a gondban
virrasztásban, nemcsak ünnepen
aki rákérdez gondra, örömre
hogy megosszuk ami közös
aki megtart tisztának, hűnek
ember az emberek között

én csak a te utadon járhatok
megfagyott iszapban, szélben fák között
napraforgók hadirendjében
kiinni a szerelmes folyót
szívünkön át az égre terelni
a gyalogúton mezítláb menni
virágok vére szívünkön áramlik át
veled lehetek csak páros madár

Rab Zsuzsa: De addig

De addig mennyi elfutó vonat,
de addig mennyi vertszárnyú madár,
de addig mennyi mázsás virradat,
mennyi perzselt, koromszárnyú levél,
de addig mennyi testté-lett hiány,
és mennyi karrá-nem-lett ölelés,
falakról visszapattant nevetés,
mennyi sikongó mentőautó,
mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró,
mennyi nehéz kosár, hány temetés,
mennyi betű, mennyi szívpercenés,
hány nem és hány miért és hány soha,
hány mégis, hány azértsem, hány talán,
és mennyi szó, hűvösen cseppenő,
és mennyi szó, torokban, szálkaként,
és mennyi szó, szendergő ekrazit,
és mennyi ékírás a homlokon,
hány irgalmatlan, véletlen tükör,
és mennyi apró vesztett háború,
hány hétfő, hány fél hét és hány kilincs,
mennyi szívetrobbantó csengetés,
mennyi hazajövés, hány elmenés.
De addig, addig, addig is,
de addig, addig is,
de addig is….

Baranyi Ferenc: Hétköznapi istenhozzád

Nincs mit mondanom,
nincs mit mondanod.
Szemed jégvirág borítja,
már mögé nem láthatok.

Nincs mit mondanod,
nincs mit mondanom.
Párosan viselt magányunk
súlya nem megosztva nyom:
egészben a válladon,
egészben a vállamon.

Ne értsd félre, ha kereslek:
rádtalálnom nem öröm,
tűnt ölelés emlékétől
únt öleléshez szököm.

Varázsod szét így töröm.

Válni kell.
Önvédelemből hagylak el,
s fel nem cseréllek senkivel.

Válni kell.
A szív nem nézi, mit cipel,
csak éppen már nem bírja el.

Lakatos István: Golgota

Nem tud, nem szabadul,
fáj csillapíthatatlanul,
ég szűnhetetlenül,
nem alszik el, nem csendesül,
nincs más, nincs kívüled,
felrajzol az önkívület,
szótlan, sötét szemek,
ti szóbaönthetetlenek,
tudom, többé soha
ajkad elvérző mosolya,
fáj szűnhetetlenül,
vergődik, forr a szív belül,
jól tudom, nem lehet,
boldogtalan, sötét szemek,
nem bír, nem szabadul,
dörömböl irgalmatlanul,
nem szabad szólnia,
felhoz az eufória,
s ha szólna is, kinek?
jégszürke, elhalkult szívek,
és tudom, nem szabad,
ne tagadd meg irgalmadat,
nézd, még megmenthető
egy percnyi csönd, egy hegytető,
bodza, galagonya,
út, mely nem vezet sehova,
partliget messzire,
menny, mely nem borul senkire,
és talán megmarad
két verssor közt a pillanat,
ahogy néztük setét
árnyékok építészetét,
mosolytalan szemek,
ti felderíthetetlenek,
s a buján sarjadó
holdas rét is megtartható,
nem szabad, ne tagadd,
éreztem hűvös ajkadat,
bodza, galagonya,
várt már a töviskorona,
de tilos, nem lehet,
őrzöm mégis szerelmedet,
te, vércsemart galamb,
s láttuk az éj medrét alant,
mint sző a holdvilág
gigászi geometriát,
a domb kőkoponya,
az a domb volt a Golgota,
s messze a körvidék,
ne akard összetörni még,
bodza, galagonya,
megindultunk valahova,
hol lesz a partorom?
s te ott lépkedsz még jobbomon,
múlhatnak századok,
szemed halálon átragyog
időtlenül velem
haladsz égi ösvényeken,
irgalmazz, nem csitul,
ég csillapíthatatlanul,
fáj szünhetetlenül,
vergődik, forr a szív belül.

Erdélyi József: Esőcsepp

Szerettem nézni az esőt,
hogy issza hő nyáron a föld,
mint lázas száj, repedezett;
szerettem, hogyha úgy esett,
mintha vederből öntenék,
villámlott és dörgött az ég,
féltem, de ha eső esett,
azt néznem olyan jólesett,
hogy a viharral szembeszálltam,
míg el nem állt, ajtóban álltam,
s néztem az égi háborút,
melyben a föld egy hadiút,
holott mihelyt a földre ér,
minden esőcsepp talpra kél;
talpra ugrik, mint égből cseppent,
vagy föld alól bújt hősi nemzet,
millió törpe katona,
s mintha nem is lett vón soha,
meghal fű-, fagyökerekért,
állatokért, emberekért,
a föld színén, az ég alatt
élete csak egy pillanat,
de az a pillanat csodás,
isteni önfeláldozás.

Beney Zsuzsa: Barokk szonett

Te magad voltál-e, akit szerettem
gyáván, vadul – vagy a fénybe borult
pillanatok láncán, ki elvonult
triton-vontatta kocsiján, az isten?

S mikor kő-mását a zúgó vizekben
megismertem, s fölöttem kivirult
az égi rózsa, majd lassan kihunyt
kék égben fürödtem, vagy tengeredben?

Rejtőzöl káprázatod csillagában,
fény-szőtte, ágas-bogas éjszakában -
te létedben élsz – végzetemben én.

Ott találok rád, hol már nem reméllek,
mikor már nem követlek, utolérlek,
csak át kell lépnem sorsom peremén.

Fodor András: Hajnali őrület

Egy tojáshéj világít értelmetlenül.
A fák között égve maradt a lámpa.
Körötte lepkék, szúnyogok,
eget ostromló ostoba dalárda.
A madarak, az őrült madarak
az alsó csendet össze-vissza tépik.
Érzékeimben minden, ami volt,
s lehetett volna, visszarémlik.

Egy kéz, egy váll, a pad kettős keresztje
a tehetetlen űr partjára téve,
és tarkómon az ajkakra húzó
tenyerek édessége.

Hajfürt. Két egybelüktető halánték.
Titkok parancsa. Lábak.
Kerítő kulcsolásukban a vér
feszül a lét kapujának.
Füzéres fák és borzadó füvek.
Kavicsokon csörög a zápor.
A kitaszítottak szemén
neonok forgó üteme táncol.
Ajkak húsába harapott kétség:
ki tette, ki akarta?
És bűntudat, és szégyen tenyerébe
temetett fájdalom arca.

Esengő szárnyak, kerge bogarak.
Ég csarnokáig süvítő lárma.
Tegnapi tűzként hamuba csukódik,
a gondolat parázsa.
Marad a leszított harag,
az ösztönök fegyelme.
Belépek a dolgok zsivajával
viselhetővé lett őrületbe.
Elkeverem magam az út
porában lombokkal, falakkal,
míg a sínek halálhívó
acéltűin kisüt a nappal.