Varga Lívius: Magam adom (Quimby)

üdvözlöm érintem nem mutatom
nem emlékeztetem nem kutatom
nem zavarom zavarom csak figyelem
belefeledkezem vele utazom

nem sürgetem nem várom
nem bántom nem sajnálom
nem sajnáltatom magam magam adom
megadom megadom neki megadom magam

felkavarom felkavarodom
megálmodom belelátom
megkövetem megkövetelem
megszelídítem megbánom

meggyújtom eloltom meggyújtom eloltom
megoltalmazom elragadom
elragadtatom magam magam adom
megadom megadom neki megadom magam

nem suttogom elkántálom
megkóstolom megkínálom
keveredek belehabarodom
belefeledkezem vele utazom

felismerem feltüzelem
megszállom megbabonázom
megbabonáztatom magam magam adom
megadom megadom neki megadom magam

Romhányi József: Borz

A büszke borzanya összetoborzott
néhány csellengő borzot,
hogy szívének féltett kincsét,
hat kicsinyét megtekintsék.
- Nézzetek! Ez itt a mennyország!
mondta dédelgetve
hat egyszülött borzát.
Ám a bámészkodók formátlannak,
torznak találták a sok torzonborz borzat.
Szólt az egyik, egy értelmesforma,
kinek kedélyét e látvány felborzolta:
- Érdekes! Ha belülről, elfogultan nézed,
ez az alom meleg kis családi fészek.
Ha kívülről, s nem vakít el vonzalom:
…egyszerűen borz-alom…

Wass Albert: Látható az Isten

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:

ítéletes, zivataros,
villám-világos éjszakákon.

Áprily Lajos: Sötétben

Maradjunk így, gyertyát se végy elő,
legyen sötétség, lelkem így pihen.
Olyan rejtő és olyan ölelő -
talán anyám testében volt ilyen.

Kányádi Sándor: Ne félj!

Ne félj, ne félj!
Múlóban már a tél.

A nap, a nap
lassan erőre kap.

Remény, remény
ragyog az ág hegyén.

De még, de még
tartja magát a jég.

De már, de már
ripeg-ropog, akár

az ablak üvege,
ha labda töri be.

Szép Ernő: Újévi elégia

Januárnak első napján,
hogyha földerül a reggel,
megjelennek nálam, érzem
férfiak, nők nagy sereggel.

Január hó első napján
elhagyott, bús kis lakomban
évről-évre népvándorlás
és idegenforgalom van.

E szomorú évfordulón
harci zajjal nekem esnek
a házmester, a mosóné,
inasa a fűszeresnek.

A szemetes, rikkancs, hordár
és akiben sok a fortély:
táska nélkül, mint magánfél
látogat meg most a borbély.

Jön a tejes, jön a fürge
pikkoló, az apró-cseprő,
jön, de nem kéményseperni
sötéten a kéményseprő.

S kihez sohse volt szerencsém,
jönnek, jönnek mintegy százan,
ó miért is részletezzem,
ó miért is magyarázzam!

Rámtámadnak, rámorditnak
zordon hangján egy zsiványnak
és részemre állítólag
boldog újévet kívánnak.

“B. u. é. k.” nyomtatvánnyal
elszánt arccal mind rám támad,
B. u. é. k., B. u. é. k.
négy betűben mennyi bánat.

Tele van a kezük, szájuk
újévvel és boldogsággal,
ó, úgy értik mind a kettőt,
hogy a pénzem nyújtsam átal.

S én átnyújtom hősiesen
a tömérdek szép ezüstpénzt,
szegény szabóm, hogyha látná,
szívszélhűdést kapna tüstént.

És megfogyva és letörve
állok majd ott én, a bamba,
míg családom, amely koplal,
sírva borul a nyakamba.

S rebegem, mint minden évben
félig halva, félig ébren,
hogyha senki nem kívánná,
mily boldog vón’ az újévem!

Garai Gábor: Tél

Csomókban hanyatló gesztenyelevél,
éjjel ujjaidhoz érkezett a tél.
Disznótoros faggyal támad az idő,
tűleveli füsttel telnék a tüdő,
boróka levével telnék a torok,
háborog a hideg, foga csikorog.

Engem ugyan űzhet, el nem fog a fagy,
lélekmelegítőm utamon te vagy;
tekinteted röpdös, karcsú madarát
kerülik a felhők, varjak, vadkacsák.
Zúzmara-sziromban hangod kanyarog,
hópehely-viharban kedved kavarog,
minden lélegzetem ízeddel telik:
szállok – más tipródik, vagy a körmeit fújja,
és bort nyakal – te is szállsz velem,
nincs szükségem szeszre, fűt a szerelem.

Radnóti Miklós:Éjféli vihar

Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt,
a sikongás felhallik egészen a házig.
Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas
gyorslábu kis őzre vadászik.

Böröczki Mihály: Esztendő sarjad

Mozdul az óra
nagymutatója,
balra az óév,
jobbra az új,
huszonnégy hónap
összefogódznak,
tizenkét régi,
tizenkét új.

Tárul a lelkem,
mégse eresztem,
azt, ami bennem
szívbe feszül,
múlnak az évek,
s bárhova érek,
messzire jutni
nem sikerül.

Szól le az Isten,
éljek e hitben,
- esztendő sarjad,
s várakozás,
béke a porban,
s terjed e kórban
öldökölés és
háborúzás.

Itt, ahol jog van,
jó magyar honban
tiszta beszédből
lesz-e elég?
S írja az óra
nagymutatója
újra az égre
kérdőjelét.

Vörösmarty Mihály: A Holdhoz

Jó Hold, ki békén szenveded
kéretni sápadt képedet,
kihez boldog, boldogtalan
sóhajtva járúl úntalan,
hallgass meg egyszer engem is,
nagy tisztelődet – igen is!
Csak, hogy még nem volt alkalom
ezt így szemedbe mondanom;
vagy jobban szólva, még soha
rád nem szorúltam úgy mint ma.
Kérlek tehát, ha majd leszállsz,
holott fejérlik ama ház,
tekints be kisded ablakán,
megette űl egy barna lány.
Talán épen most vetkezik
a gyöngyöm! S rám emlékezik;
vagy mint ím, szinte magam is,
még asztalnál űl a hamis
és csintalansággal tele
kezében nyugszik szép feje.
Igen tehát! Ha majd benézsz,
ajkán, mely édes, mint a méz,
nevemben egy szűz csókot hagyj
egy csókot – adni nem oly nagy -
s mondd, hogy ha már úgyis szeret,
szeressen inkább engemet.
Hisz az miébe sem kerűl,
s engem mulatna vég ne’kűl;
s ha már szeretni fog talán,
mondd, hogy szeressen igazán.
Mert az már mégsem illenék,
ha végre szarvat öltenék.
Mondjad, hogy én őt szeretem,
mig el nem hagy lélekzetem,
s hogy, ah, ha szíve meg nem szán,
ég szent Mihál visz el lován.
Mondd, hogy forró szerelmemért
nyujtson szerelme méltó bért.
Mondd, hogy ne légyen változó,
s hűségi eske puszta szó.
Mosolygasz? Csintalan sugár!
Bolond beszédek, úgy-e bár?
Aligha úgy nem lesz; no hát
jó Hold komám, csendes jó éjszakát!

Falcsik Mari: Karácsonyi utóének

korom virágzik ünnep únt haván
a szőnyegen még hajt a tűlevél
aranymáz hervad üzlet ablakán
színes szeméthalomba rúg a szél

kihalt a tér a Vízkereszt toroz
fülembe metsz a penge csonthideg
karmos faág a tér kövén motoz
fenyőtetem gerince megremeg

szegény fenyőfa rítus-áldozat
csontján lefoszló ünnepet talál
babrál üres cukorpapírokat
újévi szél kiéhezett sakál

Lehoczki Károly: Tájkép

Vékonyan villan a Hold a vidéken,
keskeny a cél, szűk az idő,
szorong a szív a tenyérnyi résben,
a hó hűvös, lázas a fő.

Lerágott dinnyehéjat szögez fölém
a fagy zengő kalapácsa.
Csattogó vágyakat pörget a szél,
csillog az ész, tüzek kovácsa.

Kemény telek járnak most errefelé
láncukat tépett ebekkel,
kozmikus éjszaka borul elém
szikrázó, vad képzetekkel.

Heltai Jenő: Biedermeier

Két régi arckép a falon
fakó arany-keretben:
édesapám, édesanyám,
két ember, akiket szerettem.

Apám a ripszdíványon ül,
lábát keresztbe rakja,
fiatal vállán megfeszül
új régimódi frakkja.

Ujján nehéz pecsétgyűrű,
kezében borostyán szipka,
de gond borong a homlokán
és sok bús éjszaka titka.

Karosszékben ül anyám,
ott nyugszik karja a karfán,
szeme sötét és szomorú,
az arca, az arca halvány.

Fehér kezében végzetes
kis patyolat zsebkendő…
Mindig köhécselt, istenem
olyan gyönge volt, oly esendő.

Ruháján csipke, brüsszeli
és széles fodor az aljon,
nyakában bársonyszalag,
ovális arany medaljon.

És belevésve két betű,
két betű és az évszám,
két régi arckép a falon
oly szomorúan néz rám.

Így ült apám, így ült anyám
ezernyolcszázhetvenötben
akkor négyéves voltam én,
elszálltak az évek fölöttem.

Anyám régóta kint pihen
a régi temetőben,
az újban nyugszik az apám,
nem tudják, mi lett belőlem.

Két messzi, messzi temető
és közte vásár és város,
egymástól messze két régi sír
és mégis oly közel egymáshoz.

Két régi élet, régi arc
fakó aranykeretben,
két ember, aki szeretett,
két ember, akit szerettem.

Üveg alatt sárgult papír,
elnézem megbűvölten,
két régi arckép a falon
nem sok, amit örököltem.

Nem sok, de megvan, ép ma is
csipkéje a ruhának,
a gyűrű, a szipka és a gond
a medaljon és a bánat.

Böröczki Mihály: Karácsonyi nyitvatartás

Pont a végtelennel szemben,
a semmivel átellenben,
van egy kapu, rézbilincsben,
se széle, se hossza nincsen.

A halandó nem tud róla,
nincs őre, se vigyázója,
attól nyitott, attól kerek,
ki-bejár rajt a szeretet.

Minden évben tárt két szárnyon
által lódul a karácsony.
Nyikorogná szerencsétlen,

mért nem járja egész évben?
S meg se moccan. Hiszen egyszer
sarkig kitárta a Mester.

Böröczki Mihály: Kocsonya

Csak ritkán esett, mégis alig vártuk,
nem kóstoltuk, csak módjával csodáltuk,
hogy sűrűlt be a disznó pörzsölt lába,
a hidegre hűlt, rezgő kocsonyába,
a kamraasztal sok mindent megoldott,
mert odazárták előlünk a sorsot,
de elibénk már úgy mért terítéket,
hogy bőven adjon, ha már bőven vétett,
az asztal körül ott ült már az emlék,
s mi illetődve lestük a szerencsét,
fölszeletelték, hosszába-keresztbe,
a testes kockák ott ültek remegve,
a teli tányér nagy étvágyat bontott,
majd két ujj közé szorultak a csontok,
s míg ízig ért a nyelvünk széle-vége,
nagy béke ült a harapás kenyérre,
a szeletből mi nem tanultunk törni,
a kenyér testvér volt, amolyan földi,
csak nézegettünk, mint aki még ráér,
s még íze volt, úgy ürült ki a tányér,
mert ez időn még a gyerek se bánta,
hogy ugyanolyan éhes volt a kályha,
csak szájunk tett-vett, alig hagyta abba,
ráéheztünk a megszolgált falatra,
s én úgy örültem, hogy végképp nem értem,
mért csillogott anyám a lámpafényben.