Falcsik Mari: Kutyaszemszög

sose tudni mikor jössz megint
hogy elvesztek vagy kapok valamit
és azt se hogy mért azt amit éppen
de a programomhoz nem feltétlen
illeszthető ami adatik

én bölcsülök te szeszélyes maradsz
mást várnék ha ütsz ha simogatsz
ha mégis meglesz mit már nem reméltem:
nem biztos hogy követed az éhem
ha a rended szerint enni adsz

József Attila: Mama (Kávészünet)

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

Kovács Ákos: Te vagy a tavasz

te vagy a tavasz bennem
te vagy akinek énekeltem
tüzes borom vagy
talizmánom
kardom vagy és növő virágom
arcodra roppant láng tapad
nem csitítod a vágyadat
tollamban tinta vagy
fekete-kék
karmod éjente rongyosra tép
hűséged örök
így másé lehet
szép neved
és lágy mindened

öled habja elborít
asszonykarod megszorít
csak álmodtam hogy halott vagyok
hogy rabló szívem kővé fagyott

te vagy a tavasz bennem
veled tovább kell mennem

Őri István: Találkozás

Nem megfoghatatlan
ködös alakok
nem átlátszatlan
homályos ablakok
nem kimondott
elhaló szavak
nem semmibe tűnő
boldog pillanat

hanem

kezed,
mely kezemhez érkezett
élő-meleg, puha-örök
nem lángolás
nem tűz -
apró örömök
nem kérdések, nem beszélgetés
végtelen mosolyok
csillogó szemek
együtt ébredés
mámorító illatok -
ami te vagy, s ‘mi én vagyok

nem ígéretek, csak napok,
mik egybe tűnnek
s hisszük: soha meg nem szűnnek
nappalok
éjszakák
csókok
ölelések
mert kezed kezemhez érkezett.

Hervay Gizella: Aki az asztalt kigondolta…

Aki az asztalt kigondolta,
nemcsak enni akart rajta.

Nagyon hontalan lehetett,
egész világnak terített.

Nem jutott tányér térdire,
könyökölt hát a semmibe.

S ahogy a semmibe könyökölt,
eszébe jutott egy fatönk.

Gondolatban rákönyökölt,
alátámasztotta a tönk.

Megtámasztotta életét,
teli tányért s asztalt remélt.

Asztalt, terített szavakat:
“Ülj le, érezd otthon magad!”

Egy deszkalap, valami láb,
ácsolt magának hazát.

Aki az asztalt kieszelte,
a világot köré ültette.

Nagyon messzire láthatott:
asztalainkra ráhajolt.

Varró Dániel: Unalmas őszi vers az únalomról

Egyszer kábé este hatkor, hűs, borongós őszi nap volt,
vert avart sodort a nyirkos, őszi szél az útakon,
ültem elmerengve hosszan, s látom ám, hogy bent a koszban
hosszú árnyak szárnya moccan fönt az egyik bútoron,
fölkavart por, hollóforma ronda, súlyos únalom,
s rémisztő volt? Hú nagyon!

„Bocs, de nincs időm momentán – mondtam perceim rohantán
– régi költők régi kincsét szórom órák óta már
aprópénzre felcserélve ócska rímek perselyébe –
verset írok elsejére, hagyj merengnem, te madár,
fázom úgyis, félek úgyis, félek attól, ami vár.”
„S szólt a holló: Marimar.”

Megborzongtam este hatkor, tényleg ez vár engem akkor?
Jaj, miféle szörnyü átok károg át e hangsoron?
S elbutulva bár a bútól, mely kedélyem érte útol,
csak kilestem, mégse bútor az, min ül az únalom,
fenn a tévén, ott ül, ott ül (mondjuk nincs is Pallaszom),
s hízik ott a Dallaszon.

Én, személy szerint egészen kedvelem, ha annyi részen át
megy egy külföldi, marha sorozat, bevallhatom,
Baywatchon nőttem fel, aztán meg a Mért éppen Alaszkán,
tényleg nem lehet panasz rám, addig el nem alhatom,
míg nem láttam egyet egy nap, mondom, van rá hajlamom,
meg kellett hát hajlanom.

És azóta, mit tagadjam, leckét, verset abbahagytam,
örökösen este hat van, nyirkos, őszi szél eseng,
s hollómmal megosztva széket nézem a sok hülyeséget,
melyek mind, akár az élet, hol halózunk tévesen,
hol a fájó közhelyeknek nincs se hossza, vége sem,
s unjuk egymást rémesen.

Hát, a versnek vége itt most, unni tetszett szinte biztos,
untam én már írni is, csak bóbiskoltam dallamán,
rezgett, mint a málnalekvár, bús elődöm Allan Edgár,
félek, nem dicsérne meg már ennyi rossz rím hallatán,
búslakodna Allan Edgár ennyi rossz rím hallatán,
nézze el, ha hall talán.

Radnóti Miklós: November

Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.

Csorba Győző: Télalkony

Csápjaival kitapint
kása-sötétbe a fény,
fák csupasz ága legyint
fázva az éj peremén.

Dér az eperlevelen
pislog a sok kicsi tő
jobb, ugye jobb idebenn,
tombol a késes idő.

Ady Endre: Halottak napján

Halottja van mindannyiunknak,
hisz percről-percre temetünk,
vesztett remény mindenik percünk
és gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
temetkező szolgák vagyunk!
- Dobjuk el a tettető álcát:
ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
undorít meg e sárgolyón…
Hulló levélt hányszor feledtet
a megváltó, a gyilkos ón!…
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
hogy vigasztaljuk önmagunk -
- Dobjuk el a tettető álcát:
ma ünnep van, ma sírhatunk!…

Hollós Korvin Lajos: Csonka vers (Holt katonák balladája)

Kezdtem ezt a verset én, tavaly május elején,
idén lett csak készen, idén sem egészen.
Címe az volt: életem, s kihúztam, mert félszegen
sántikált a címe, minden lába ríme.
Újra kezdtem, s ezalatt félesztendő leszaladt,
de az égre nézve alig vettem észre.
Az égen egy felhő szállt, s az a felhő nem is szállt,
lebegett vagy állt tán, mint egy őr, várt rám.
Azt a felhőt néztem én, míg e forgó év felén
csak lehullott onnan, mint katona holtan.
Ismét kezdtem: Háború lett a címe, száz sorú
volt az első versszak, jajgatott mint vert had.
Jaj mit is kerestem itt, katonák holttesteit,
bűverő terelte lépteimet erre.
Kutattam a tárva tárt messze hajló láthatárt,
föllelem, reméltem, nyitját, minek éltem.
Életemmel kezdtem el, háborúban vesztem el,
én másról akartam szólani e dalban.
Másról én, de nem lehet, valaki nem engedett,
tán a ma lepergő, oszló testű felhő.

Baranyi Ferenc: Egyszerű

Oly egyszerű ez: ha elvesztelek -
belepusztulok. Bármi lesz veled:
autó üt el, cserép zuhan le rád,
vagy ravatalod lesz a betegágy -
én utánad halok, nincs más utam.
A sorsomat kezelni egymagam
már túlontúl önállótlan vagyok,
élek, ha élsz – s ha meghalsz, meghalok.
Oly egyszerű ez. Semmi komplikált
nincs abban, hogy csakis harmóniát
fog fel fülem, hangom is puszta csend,
ha nincs másik hang, mellyel összecseng.
Megírták mások már, mi vagy nekem:
lányom, anyám, húgom és kedvesem,
testnek s kenyér, parasztnak a föld,
prófétának ige, mely testet ölt,
te vagy a fény az éjszakában – oly
banális mindez s mégis oly komoly.
Nekem te vagy a velem-futó magam:
kétágú útnak egy iránya van
s ágaink párhuzama oly szoros,
hogy a tekintet szinte összemos.
Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű:
mikor magadhoz – hozzám vagy te hű,
magaddal azonos csakis velem
lehetsz mindig már.
Ez a szerelem.

Ágh István: Sárgában, feketében

Ne szállj le fekete madár
a sárga lombú fára
november van, legyél
hazám fekete polgára,
fölosztottam a temetőket
síronként más az ára.

Figyellek fekete madár,
mert te rám nem figyelgetsz,
rászállsz a sárga lombú fára.
Cigarettázom, eszem, megfigyellek,
ráköhögök ingem gallérjára.

Megyek a gyászmenetbe,
fekete feketéhez,
hazám fekete polgárai
halottak nemsokára,
mint ama fényképészhez,
megyek a gyertyafényhez
aki orromat dorgálja.

Elvesztettem fekete madár
mindent, mi kellett volna,
mellettem úgy szakadt le a nyár,
mintha csak dolga volna.
Síronként más az ára,
apám kulcscsontja,
apám koponyája.
Ne szállj le fekete madár
a sárga lombú fára!

Faludy György: Óda a magyar nyelvhez

Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: –
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonykor krúgató ludak,
s minden szavamban százszor látom orcád,
bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
s ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
s búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére vereslőn
lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
és E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
messze mutatna?

És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, elmozdíthatlanok,
s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva –
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.

Dsida Jenő: Nyáréjszaka

Tüzes, forró szeszéllyel
meglep és fáj az éjjel.

Búsul a kerti hársfa;
mert nincsen néki társa.

Egy bőregérke csendes,
lágy nesszel, ringva repdes.

Egy távol ablak lomha
vággyal néz ablakomba,

s házunk megindul arra
bujkálva, port kavarva,

s a házak mind kigyúlt, vak
csókokkal összebújnak,

és zúgva sír a hársfa,
mert nincsen néki társa.

Az ég nagy csoda-kékség.
Gyűrött az ágyam és ég.

S a nagy sötét lakásban
nekem sincs senki társam.

Jobbágy Károly: Mondják, a Himnuszt énekelték

Mondják, a Himnuszt énekelték,
úgy indultak a puskatűznek,
s a könnygáz, meg a tűzzel telt ég
sem riasztotta vissza őket.

Csorgott a könnyük.
Talán sírtak.
Csorgott a vérük.
Belehaltak.

Diákok voltak.
S ők csinálták
a dicsőséges forradalmat!