Juhász Gyula: Szemek beszéde

Sokáig némán, némán nézik egymást,
mint tenger és ég, mint bús messzeségek.
És szól az egyik: Ó most semmi sem bánt!
És mond a másik: Ó most újra élek!

Az egyik mélyén vak reménytelenség,
a másik mélyén mennyek üdve szunnyad.
Az egyik szól: Ó, elveszett gyerekség.
A másik mond: Bennem ring drága múltad.

Az egyik, mint az áldozati bárány,
szelíden, gyáván és riadva rebben
az élettől gyötörten és ijedten,

a másik szűzi bátran, büszke árván
szól: Élni fogsz! A másik: Messzi szentség!
És érezik, hogy zúg a végtelenség.

Lázár Ervin: Hét szeretőm

Éppen hét szeretőm van.
Csontos vállú, kicsit lófejű, házsártos az első. Bármit csinálok, nem jó neki, dolgozni zavar, és fenyegetőzik, hogy majd meglátom, nem lesz belőlem semmi.
A második picike, kerek, sok gyereket akar, és ha csak teheti, mosolyog. Nagyon szépen énekel -és szeret meg tud is énekelni.
Lengeteg, soványka a harmadik. De csupa bűbáj. Szépen szeretne élni. Még sohasem hazudott. Engem is arra biztat, hogy sohase hazudjak. S azt mondja, nem kunszt úgy nem hazudni, ha nem mond az ember semmit.
A negyedik igazi szépség. Vagyis hogy inkább ráillik, hogy bomba jó nő. Ringó csípővel jár, mórikálja magát. Szeret inni, enni, táncolni. Rángat bárba, mulatóba. A kocsmát se veti meg. De sohasem részeg. Gyöngyöző nagyokat kacag a szenesemberek között. Tele van szeretettel. A szenesemberek vele mosolyognak.
Az ötödik szótlan, fekete, szorgos. Rendbe rak mindent körülöttem, bízik benne, hogy mire újra jön, nem leszek piszkos, nem lesz loboncos a hajam, és a cipőm is tükrösen ragyog. Hisz tántoríthatatlanul. Szomorú, összeérő szemöldökű, attikai özvegy.
Ledér a hatodik. Csak utazna, heverne, táncikálna. Moziból ki, moziba be. De azért szereti a madarakat is. Ha virágzanak a fák, órák hosszat ücsörög a kertben. Biztat, hogy szívjam tele magam fénnyel. Hogy röpködjek, éppen csak lábujjheggyel érintve a földet.
A hetedik mindig feketében jár. Sohasem láttam mosolyogni. Mindig befelé figyel, a lelkemmel foglalkozik. Óv és tanít. Arra biztat, hogy szeressem őket - mind a hét szeretőmet.
De én megcsalom mind a hetet.
Nem dolgozom az elsőnek, nem mosolygok a másodikkal, hazudok a harmadiknak, a negyedikkel részegre iszom magam, az ötödik sose talál rendben, a hatodik nem tudja megszerettetni velem a virágokat, a hetedik meg hiába mondja, hogy szeressem őket.
A csontos vállút úgy hívják, Hétfő, a mosolygóst Keddnek, a lengeteg a Szerda, a buja a Csütörtök, az attikai a Péntek, a ledér a Szombat. A sosem mosolygó, az a Vasárnap.
Hej, ha egyszer ők csalnak meg engem!

Rómeó és Júlia: Szívből szeretni

Szívből szeretni híven, nincs szebb, égni e tűzben,
és együtt repülni fel, hogy lelkünk kevésbé féljen!

Szívből szeretni annyi, érte mindent föladni,
és szállni, fent sólyomszárnyon szállni, áldást találni!

Égig emeld a szíved! Száguldj, szerelmünk hirdesd!
Így nyer értelmet végleg álom, boldogság, élet.

Szívből szeretni híven, nincs szebb, égni e tűzben,
és együtt repülni fel, hogy lelkünk kevésbé féljen!

Szívből szeretni mámor, elvész közel, s a távol.
Érezd, a szíved lángol! Eltűnt a múlt a mából.

Szívből szeretni annyi, érte mindent föladni,
és szállni, fent sólyomszárnyon szállni, áldást találni.

Szívből szeretni híven: nincs szebb, égni e tűzben,
és együtt repülni fel, hogy lelkünk kevésbé féljen!
Szerelem!

 

Pilinszky János: Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Kálnay Adél: Még mindig álmaimról

Azt álmodtam, hogy elveszítelek.
Előttem mentél, s úgy siettél,
hogy ne érjelek utol semmiképp,
aztán befordultál a sarkon.
Kiáltottam utánad,
de hangom erőtlenül halt el,
a lábaimban sem volt erő,
s minden lépésemmel nőtt
bennem a félelem…
Mi lesz most, gondoltam,
elérek-e én is a sarokig,
meglátom-e az ismerős utcát,
ahol először találkoztunk,
ahol a platánok hámló kérgét
mókusok hordták szét izgatottan?
Ezt néztük akkor régen mind a ketten,
s csak nagyon sokára láttuk meg egymást…
Az egész életünk benne van
ebben az utcában, gondoltam,
a platánok méltóságában,
a mókusok játékában, a vénülő házakban,
a délelőtti csendességben,
ami lassan sétál fel s alá,
és be-behajol az árva udvarokba,
a fiatalságom az az utca,
a szerelmem és a reményeim…
Mindjárt ott leszek én is,
gondoltam, ott leszek a sarkon,
onnan majd látni foglak ismét,
ott állsz a mi fánk alatt,
türelmesen, ráérősen álldogálsz,
nézed, hogyan bujkálnak a fények
az ágak között,
meg se rezzensz lépteim zajára,
mintha nem is tudnál rólam,
de magadban mosolyogsz azon,
hogyan próbálok észrevétlenül
eljutni hozzád, a hátad mögé lopózva.
S már ott is voltam a sarkon,
már arcomban éreztem a szellőt,
amit a sűrű lombú fák küldenek
mindig elém fanyar illatukkal…
És akkor láttam,
hogy nincs ott az az utca,
és semmilyen másik utca sem volt,
csak a nagy üresség, a semmi,
és a szemem elé kaptam a kezem,
ez nem lehet, mondtam,
ez nem lehet,nem tűnhetett el,
ami valaha létezett,
s közben tudtam biztosan,
igenis lehet olyan,
hogy minden odavan
egy pillanat alatt,
s akkor sírni kellett nagyon,
s azóta is csak sírok,
hiszen még mindig álmodom.

Cseh Tamás - Másik János - Bereményi Géza: Budapest

Varró Dániel: Elégia a kiránduló kedveshez

Van öt napom csak áhitozni rád.
Pedig nélküled mit sem ér a fájront.
Majd csinálok magamnak egy teát,
s túlcukrozom, mint Kosztolányi Byront.
Van öt napom csak áhitozni rád.

Majd kínrímekkel szadizom magam,
s félő, hogy téged méltán földicsérő
szavak közt elnyel a bizonytalan,
amíg te ki-kiruccansz Dörgicséről.
Majd kínrímekkel szadizom magam.

Majd hörpölöm a nyár hűlt kortyait,
s rágcsálok hozzá mindenféle kekszet.
Majd felidézem régi dolgaid,
hogy melyik ruhádban voltál a legszebb -
majd hörpölöm a nyár hűlt kortyait.

És elmegyek mulatni is, ne félj.
Biliárd dákók, sörök és észbontó
pipik között talál majd rám az éj.
És megnézem a legújabb James Bondot.
Elmegyek majd mulatni is, ne félj.

Aztán csak számolom a perceket,
idegesen kapcsolgatom a tévét,
és dünnyögök, hogy szeret, nem szeret…
elalszom egy légy zümmögése révén.
Aztán csak számolom a perceket.

Lator László: Add nékem gyöngeséged

A kimondatlan szó kinoz.
Ki tudná elviselni?
Hová is fordulhat, ki most
nem tud vigaszra lelni?
Félem s kívánom készülő
gyanútlan-őz-szerelmed.
A hallgatáshoz nincs erőm,
ragyogó homloku gyermek.
Óvlak magamtól: védekezz!
S szeretném: bár ne tennéd!
Hisz édesebb vagy, mint a méz,
kívánság, ölelés, emlék.
Talán csak én teremtelek
magam képére, társnak,
más csillagon laksz, úgy lehet,
csalás vagy öncsalás vagy.
Vagy segíthetsz? A semmivel
naponta szembenézek.
Didergő meztelen szivem
nem védi rég igézet.
Ember vagyok. Szem és tudat,
ki lát, hall, érez, eszmél.
Tudom, hogy sokkal boldogabb,
ha együgyűbb lehetnék.
Légy ölelő part, menedék
veszendő életemben,
kevés, ha nem lehetsz elég,
de mégse hagyj el engem.
Ó, micsoda fény! Mit tegyek?
Sugarak kévéi vernek.
Add nékem gyöngeségedet,
ragyogó homloku gyermek!

Weöres Sándor: A két nem

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kisértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfoghatod;
a férfié: minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi — akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék közt jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég a semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él — vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, eleven,
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedőn fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

Ruttkai Éva: Csókold meg édesanyukádat

Faludy György: Valómnál jobbnak

Valómnál jobbnak, nemesebbnek
játszom előtted magamat.
Attól vagyok jobb, mert szeretlek
s mert felemellek, magasabb.

Az önzés is önzetlenség lesz
közöttünk. Ám mint válhatok
olyanná, amilyennek képzelsz?
Szerelmed cél s nem állapot.

Vibráló partok szélén járok
veled s lesem zárt ajkadat.
Ingem nyílásában virágot

viselek s kést az ing alatt,
és éjjel egy-egy részt kivágok
magamból, hogy megtartsalak.

Csukás István: Számon méz íze van

Évszakom az ősz, évszakom a szerelem,
ruhámra varrom kettős címerem,
csatámra várok, néma rajvonal
vonul s itthagy látomásaival,
ökörnyál fércel vadul szétszakadt,
összefüggéstelen évszakokat,
szerelem enyhít nagyra tervezett
futást, ha pihenőkre szétesett;
piros szem pillog a bokor alól,
hogy így is jó lesz, hogy már így lesz jól,
ha sátort ver fölém a nő s szelíd
szavakkal oldja szívem görcseit,
álomkék égboltra visszaevez
velem s ha madár-gyöngéden neszez;
hogy így lesz jó, ha halhatatlanul
az ifjúság páros szobra felmagasul,
háttal a halálnak, szemben a halállal,
ha örömből, kínból egyforma részt vállal;
ha lobogtatja kendőjét, a remény
zászlóját s fényfoltok sütnek szemén,
s mosolya villan, nyári zivatar,
ha lányos bújába lágyan betakar,
már így lesz jó; számon méz íze van,
fejemnél csillag muzsikál hangtalan.

Ratkó József: Zsoltár anyámnak

Az anyák halhatatlanok.
Csak testet, arcot, alakot váltanak;
egyetlen halott sincs közülük;
fiatalok, mint az idő.
Újra születnek minden gyerekkel;
megöletnek minden halottal -
harmadnapra föltámadnak,
mire virradna.
Adassék nekik gyönyörűség,
szerelmükért örökös hűség,
s adassék könny is, hogy kibírják
a világ összegyűjtött kínját.

Karinthy Frigyes: Így írtok ti - Pünkösdi kolbász (József Attila)

Mennyei kolbászok
döfölődtek szívesen,
gyémántlencsét rágott
két fúrása szívemen.

Hóttig heverészek,
egyszer se hibázok,
hóttom után angyalokkal
vígan parolázok.

Weöres Sándor: Anyámnak

Termő ékes ág,
te, jó anya,
életemnek első
asszonya,

nagy meleg virág-ágy,
párna-hely
hajnal harmatával
telt kehely,

benned kaptam
első fészkemet,
szivem a sziveddel
lüktetett,

én s nem-én közt
nem volt mesgye-hegy,
benned a világgal
voltam egy.

Álmom öbleidbe
újra visszatér -
álmom öbleidbe
újra visszatér!

Alabástrom bálvány,
jó anya,
életem hatalmas
asszonya,

szemed Isis smaragd-dísze,
tiszta, szép,
hajad Pallas bronz-sisakja,
színe ép,

csak arcodon lett keményebb
minden árny,
mint a délutáni égen
vércse-szárny.

Első szép játékom,
jó anya,
gyermekségem gazdag
asszonya,

a kamaszkor tőled
elkuszált,
szemem a szemedbe
nem talált.

Így tűnődtem:
“Mért szült, mért szeret,
ha örökre élni
nem lehet?

Énmiattam annyi mindent
öl, temet!
Mért nem tett a hóba
inkább engemet!”

A kamaszkor tőled
elkuszált,
férfi-szívem újra
rádtalált,

férfi-szívem
a szívedre rátalált,
megköszön most
percet, évet és halált.

Álmom karjaidba
visszatér,
álmom karjaidba
visszatér…

Erős ház, szép zászló,
jó anya,
sorsomnak nyugalmas
asszonya.

Majd ha cseppig átfolyt
rajtam mind e lét,
úgy halok az ős-egészbe,
mint beléd.